A lawn tennis ősi sportágát az öt kontinens számos országában mértéktartó becslések szerint többmilliárd játékos űzi. Furcsa mindezek után, hogy a közismert kémiai vegyület, az adenozin-trifoszfát tiszteletére ATP-nek elnevezett világranglistán mégis csupán néhány száz teniszező neve szerepel.
Felmerül a kérdés a tenisz elkötelezett híveinek azon túlnyomó többségében, akik nemhogy pénzt nem kapnak eme tevékenységükért, hanem nekik kell súlyos összegeket fizetniük azért, hogy játszhassanak, hogy hogyan lehet eme áldatlan állapotot megszüntetni. Hogyan lehet kitörni a hobbiteniszezők jelentéktelen tömegéből, és profi játékosként jól megélni a kedvenc szórakozásunkból?
Hát kérem, ez nem egyszerű. Kicsit erősebb kifejezéssel élve: kimondottan nehéz. Tévhit, hogy a siker titka a tehetség. Ez csak kis részben igaz. Ahhoz, hogy nemzetközi szinten is (tenisz)ütőképes játékossá válhassunk, elsősorban két dologra van szükség, ez pedig a következő három: bombasztikus erőnlét, rendíthetetlen kitartás és briliáns technika.
Éppen ezért e sorok írója elkészítette frenetikus edzéstervét mindazoknak, akikbe - mint ahogy őbelé sem - szemernyi tehetség sem szorult. E könyv megírásának elsődleges célja az volt, hogy bebizonyítsuk, az eredendően tehetségtelen, fakezű, nyeszlett hülyékből is lehet világsztár.
Az edzésprogram három fő részből áll: erőnléti és gyorsasági edzés, valamint a legfontosabb, a labdás edzés: az ütéstechnika és az ütőerő végsőkig történő fejlesztése. Aki a fejezet útmutatásai szerint cselekszik - és ennek ellenére életben marad - azelőtt megnyílnak a teniszvilág legcsillogóbb stadionjai, és feleségül veheti Brooke Shieldst!
A jó kondíció, a test és a lélek harmóniája a teniszjáték záloga. Ezt ismerték fel a távolkeleti bölcsek már évszázadokkal ezelőtt. Lebegjen szemünk előtt a nagy konfucionista bölcs, Csang Mi-Háj mondása: az igazi teniszező nem ismer lehetetlent.
Az egyik legismertebb görög játékos és bulvár-zsurnaliszta, Platón Szókratész Filipusszisz már az antik korban arról volt nevezetes, hogy ha valami érdekesebb hadiesemény történt, ő azonnal felkerekedett, és Hellász egész területén elterjesztette a rémhírt. Így tett a marathóni csata után is, de sajnos ezt már nem élte túl.
Hogy ne kövessük Filipusszisz példáját, először is építsük fel a semmiből iszonyatos erejű testünket. A svájci néger bennszülöttek között terjedt el még az őskantonok korában, hogy mindenféle vasszerkezetek közé feküdtek, és ott egymást a legrútabb középkori módszerekkel kínozták. Ilyen eszköz volt a nyújtóágy, de ennek hiányában a vasszűz vagy a kerékbetörés is megtette.
A tortúra legkülönfélébb válfajait végigpróbálva, a tüzes trónuson ülve már érezzük a tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzést: a nyers testi erőt. Ideje ezután az élve megfőzést is kipróbálnunk, amire egy kis északi finnugor nép dolgozott ki egy kiváló módszert. Ők ismerték fel elsőként, hogy az elavult bogrács csupán leves készítésére alkalmas, az erejüket fitogtató őrültek kiszipolyozására nem. Ezért aztán - a spanyol inkvizíció kiváló módszertani ismereteit felhasználva - kifejlesztettek egy speciális kínzókamrát, amelyet szaunának neveztek el.
Egy Koch nevű tudós, akit a tüdőbaj kutatása során betegek hiányában már-már az éhhalál fenyegetett, újabb remek erőfejlesztő metódust ötölt ki. Ez pedig nem volt más, mint az a kézenfekvő rémség, hogy a szaunában frissen megpörkölődött szerencsétleneknek íziben a közeli jeges tóba kellett ugraniuk.
Amennyiben mindezeket az ősi erőnléti próbákat kiálljuk, itt az ideje az edzésprogram felfrissítésének. Immáron emberfeletti erőnket ugyanis oly módon is fejleszthetjük, hogy azzal egyben hasznot hajtunk a társadalomnak. Ennek legszebb példáját az amerikaiak mutatták meg, mégpedig a nagy olajválság idején, a hetvenes években. Ekkor ugyanis az OPEC (mai nevén: APEH) és a nyugati világ ádáz küzdelme eredményeképpen igencsak megcsappant a rendelkezésre álló benzin mennyisége, és kamionok százai maradtak üzemanyag nélkül.
Ekkor terjedt el a kötélhúzás egyik új válfaja, a kamionhúzás, amelyet az Európai Fogorvosok Szövetsége is őszintén ajánl minden ifjú teniszjátékosnak. A foglalkozás lényege ugyanis nem más, minthogy a tréningező versenyző a foga közé kap egy jó erős kötelet, amelynek másik végét a kamion lökhárítójához, vagy más alkalmas részegységéhez rögzítették. Ekkor pedig - és ez a korábbi erőnléti edzések után gyerekjáték - a teniszező minden különösebb gond nélkül el tudja vontatni a járgányt a legközelebbi benzinkútig.
Persze balszerencsénk van, ha a kamion ragaszkodik valamely meghatározott töltőállomáshoz - a márkahűség ilyetén megnyilvánulásai esetén előfordulhat, hogy egészen a nyugati partig el kell húznunk csekélyke vontatmányunkat. Ez történt Jim Courier, egy közepes tehetségű baseball-játékos esetében, aki floridai otthonából egészen a wyomingi Sam Jackson & Co. benkinkútig vonszolt egy nyerges vontatót. Nem csoda, hogy a kimerítő út után méltán érezte úgy, hogy ideje megpróbálkozni a tenisszel, és az sem meglepő, hogy röviddel az esetet követően már ő állt a világranglista élén.
Mit ér a kirobbanó izomerő, az elszántság és a kitartás akkor, ha mindehhez lomhaság, lajhárság társul? Fabatkát sem. Alapvető fontosságú, hogy a különböző önsanyargatásokat túlélő, és immáron atomszerű kondícióval rendelkező játékos robbanékony és gyors legyen.
Teller Ede, a második világháború előtti Davis-kupa küzdelmek legendás hőse volt az első, aki az atomerő és a robbanékonyság ötvözésével komolyan próbálkozott. A Hiroshimában és Nagasakiban 1945. augusztusában az USA és Japán részvételével lezajlott kupadöntő - hála az idős mesternek - elsöprő amerikai győzelemmel zárult.
Tanuljunk hát elődeinktől, és irány a sportpálya - kezdődjék a futóedzés. Elengedhetetlenül fontos a rövidebb távok begyakorlása, hiszen maga a teniszpálya sem túlzottan nagy kiterjedésű, és nemigen szokás rajta egyfolytában többszáz métert rohangálni. 1988-ban a szintén amerikai Ben Johnson talált egy remek orvosságot a lomhaság szörnyű kórjára - kövessük a kiváló játékos példáját, és rendkívüli teljesítményekre leszünk rövidtávon képesek. De vigyázzunk, ne túlozzuk el a gyorsasági edzés eme fajtáját, nehogy úgy járjunk, mint Johnson honfitársa, Mike Tyson, akinek nem maradt elég ereje ahhoz, hogy egy, a szállodai szobájába éjfélkor egy szál hálóingben belibbenő gyakorló prostituálttal elbánjon.
A rövidtávú futás, esetleg gátfutás mellett a hosszútávfutás és a véraláfutás sem kevésbé fontos. Egy méltatlanul elfeledett és mellőzött, kiváló magyar edző a gyors távfutásnak egy igen megerőltető, és éppen ezért rendkívül hasznos módozatát dolgozta ki. Ennek a lényege, hogy lábujjhegyre kell emelkednünk, és úgy menekülnünk egy felbőszített, sebzett vaddisznó elől, hogy eközben a sarkunk egy pillanatra sem érheti a földet.
Bár magát a módszert a nyolcvanas években a budai Pénzügyőr-pályán fejlesztette ki egy lánglelkű sportoktató, a magyar történelemben már több száz évvel korábbról felfedezhetjük a vaddisznó elleni menekülés, mint remek futóedzés-variáció első megnyilvánulásait. Persze csak a legrátermettebb, leginkább elszánt versenyzők maradhatnak talpon, azaz lábujjhegyen - nem véletlen, hogy az egyébként bátorságáról és labdabiztosságáról közismert Zrínyi Miklós éppen egy ilyen edzésprogram teljesítése közben vesztette életét.
Gyorsaságunkat persze sok más módon is fejleszthetjük. Céltudatos játékosok megpróbálkozhatnak az afrikai szavannán a vaddisznók távoli rokonai, az oroszlánok elől menekülni - hiszen így fejlődött ki a világszínvonalú kenyai hosszútávfutás. Az igazán profi teniszező azonban nem áll meg ilyen egyszerű edzésprogramnál. New York és Chicago sötét negyedeinek lakói dolgozták ki a "pénzt vagy életet" fantázianevű futótréninget, melynek során alkalmi edzők csőre töltött fegyverrel üldözik a vállalkozó kedvű versenyzőket.
Aki mindezt az edzéstervet könnyedén teljesíti, és egyetlen végtagját vagy egyéb testrészét sem veszíti el, végre belevághat a teniszedzés legérdekesebb részébe, a labdás edzésbe.
Amikor már izomzatunk megközelíti az X-akták félelmetes bélféregemberének rettenthetetlen húskötegeit - legalábbis nyálkában -, gyorsaságunk pedig alkalmassá tesz arra, hogy akár hátrafelé menet is megelőzzünk az országúton bármely mezőgazdasági munkagépet, végre elmondhatjuk: kondicionálisan predesztináltak vagyunk belemélyedni a tenisz rejtelmeibe. Fogjunk a kezünkbe ütőt és labdát, és irány a sporttelep!
Mindenekelőtt győződjünk meg róla, hogy valóban teniszütőt és teniszlabdát vittünk magunkkal. Az ütőt furcsa ovális alakjáról és közepesen hosszú, faág vastagságú nyeléről ismerhetjük fel - feltéve, hogy megfelelő fantomkép is a rendelkezésünkre áll. A labda beazonosítása már nehezebb feladat, hiszen önmagában az alakja ebben nem nyújt megfelelő támpontot. Színről, szagról, tapintásról, és főleg a dobozán lévő hatalmas "tennis balls" feliratról azonban rutinosabb játékosok már könnyebben felismerhetik.
A labdás edzés első eleme a labda pattogtatása - ennek fortélyait egy néhány éves amerikai ösztöndíj keretében lehet tökéletesen elsajátítani. Az egykoron ígéretes tehetségnek induló ifjú teniszező, Michael Jordan például az edzés ezen pontján megrekedt, és a mai napig nem tudott rajta túljutni. Ma már ő is a Labdapattogtatók Nemzeti Szövetségének, népszerű helyi rövidítéssel NBA-nek az igazolt játékosa. Az ő játékuk érdekessége egyébként, hogy amikor megunják a labda pattogtatását, azt a szemétkosárba helyezik. Nevezett Jordan ráadásul mindezt néha magasra felugorva, rendkívüli agresszivitással teszi.
Mi azonban ennél többre vagyunk hivatottak, minket várnak a nagy teniszversenyek. Így a pattogtatós edzésen túllépve, irány a falazás. Ennek a lényege, hogy egy igen magas betonfal elé állunk, és az ütő segítségével hozzávágjuk a labdát, amely a fizika szabályai szerint feltehetőleg visszapattan, és így annak mi ismét lendületet adhatunk. Az edzés élvezetességét mi sem példázza jobban, minthogy a távoli Pakisztánban ennek óriási rituális kultusza van, és a teniszedzés eme kezdeti szakából is külön sportág fejlődött ki. Ennek sokáig nem volt önálló elnevezése, mígnem egy nemzetközi kongresszuson az egyik résztvevő hatalmasat tüsszentett. Azóta nevezik squashnak.
A falazós edzést követheti az adogatógép. Ennek még mindig megvan az az óriási előnye a labdás edzés későbbi szakaszaival szemben, hogy nincs partner, aki folyamatos izgés-mozgásával idegesítene bennünket. Az adogatógép egy nagyon kedves mesterséges intelligencia. Egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága, hogy a térfél bármely részére is menekülünk, szinte tökéletes pontossággal talál minket fejbe.
Amikor már az adogatógéppel, ismertebb nevén automata edzővel is megfelelően tudunk játszani, behívhatjuk a pályára a közeli kocsmában unatkozó ún. húsvér-edzőt. A teniszedzők közismert tulajdonsága, hogy idegenkednek a náluk gyengébb játékosoktól, és ezt meglehetősen udvariatlan megjegyzésekkel az edzés közben ki is mutatják. Oda se neki - ne hagyjuk magunkat, és igyekezzünk a tréner mondásainál is obszcénebb káromkodásokkal kitűnni. Szerencsés esetben ilyenkor hosszabb időre kitiltanak bennünket a világ összes teniszpályájáról. Ha mégsem így történne: elérkeztünk a teniszedzés csúcspontjára.
Ennek a neve: edzőmérkőzés. A lényege nem más, minthogy az edzőnk a környék legjobb játékosát béreli fel ellenünk, és a barátaival több láda sörben fogad a vereségünkre. Végre alkalmunk nyílik tehát bizonyítani ügyességünket, rátermettségünket. Egy valamire azért érdemes odafigyelni: nem tanácsos megnyerni a mérkőzést, mivel az edzők sosem látott dühkitörésekre képesek a hasonló fogadások elvesztése esetén.
Megnyugtatásul persze azért álljon itt egy egzakt statisztikai adat: a teniszjáték elmúlt háromezer évében mindössze kétszer fordult elő, hogy a tanítvány megnyerte élete első edzőmérkőzését. Egyszer egy ausztrál bennszülött győzött le egy Rafter nevű kengurut, egyszer pedig egy Goran nevű fiatal horvát versenyző 300 km/h-s szervával az első gémben halálra sebezte szerb edzőpartnerét, a vérre menő küzdelmeiről ismert Szlobodan Zsivojinomilosevicset.
Későbbi edzőmérkőzéseken már mi is elérhetünk hasonlóan kiváló eredményeket - ha másként nem, hát az ellenfél folyamatos zaklatásával, fizikai és pszichikai terrorral, esetleg konkrét élet és testi épség elleni bűncselekmények elkövetésével az ellenfél vagy közeli hozzátartozói sérelmére. Az edzőmérkőzéseken kivívott siker és elismerés pedig okkal buzdít fel minket, és bátorítja fel edzőnket is, hogy benevezzünk a versenyre. A versenyzés azonban speciális odafigyelést, különleges felkészülést, és minden eddiginél több odaadást és helytállást követel...
