A századforduló tájékán, a boldog békeidők legszebbikében éldegélt Franciaországban egy neves arisztokrata, bizonyos De Coubertin báró, aki arról volt nevezetes, hogy régi kollégáját, Münchhausen bárót szerette volna legyőzni nagyotmondásban. Sokáig hasztalan próbálkozott a derék öreg olyan történetekkel, minthogy egy vállról indítható rakéta robbanótöltetébe kapaszkodva repült a Marsra, vagy hogy egy vakondok járatán keresztül, a Föld belsején áthatolva jutott el Új-Zélandra. Ezeket a történeteket mindenki elhitte neki, olyan meggyőzően tudott füllenteni. Egyszer aztán valami olyat mondott, amit máig a legálszentebb, leggusztustalanabb hazugság megtisztelő elnevezéssel illetnek hozzáértő körökben: „a sportban nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”.
Szerény könyvünk kedves olvasója azonban vésse észbe, hogy mindaz, amit eddig leírtunk, semmit sem ér, ha teniszezői pályafutásunkat nem koronázzuk meg a négy Grand Slam-verseny trófeájával, végül pedig az ATP-világbajnokság megnyerésével, amelyet idén Frankfurt, München és Hannover után végre méltó helyen, Sonderangebot an der Donauban, egy tizenöt lakosú bajorországi falucskában rendeznek.
Természetesen a kezdő versenyző elsőként nem itt, hanem egy alacsonyabb nívójú versenyen teheti próbára nehéz munkával összegyűjtött erejét.
5.1. A Challenger-verseny
Az edzőmérkőzések, majd kisebb jelentőségű helyi versenyek megnyerésével önbizalmat szerzett játékos – egy kisebb bankfiók, esetleg takarékszövetkezeti kirendeltség kirablását követően – benevezhet élete első nemzetközi bajnokságára, egy ún. Challenger-versenyre.
Az első ilyen tornát a nyolcvanas évek közepén rendezték, amikor néhány teniszjátékos télies szerelésbe (szakkifejezéssel: „szkafanderbe”) öltözött, beszállt egy repülőgépre emlékeztető, ezüstszürke színű tákolmányba, amelyet a hátuljánál begyújtottak, és a levegőbe emelkedett. Nem sokkal a felszállást követően az alkalmatosság felrobbant, és kicsi részekre bomolva a közeli óceánban landolt.
Bár az első ilyen versenyen technikai okok miatt elmaradt az eredményhirdetés, és a résztvevők elhalálozása miatt máig homály fedi a győztes kilétét, azóta is gyakran rendeznek hasonló tornákat.
Kezdő játékosunknak mégis azt javasoljuk, kerülje a versenyzés eme kezdetleges formáját, mivel a Challenger-versenyek érdekessége, hogy legalább négy helyszínen kell megnyerni a helyi kupát, majd győzni kell az ún. „mesterversenyen” is, és amennyiben a párost és a versenyzáró banketten rendezett tekebajnokságot is megnyerjük, akkor kapunk annyi ATP-pontot, mintha egy ATP-verseny selejtezőjének első fordulójában sérülés miatt feladtuk volna a küzdelmet.
A teniszversenyek magasabb szintjét képezik az ATP-versenyek, amelyeket – mint az az előző példából is jól kitűnik – feladni is érdemesebb, mint egy Challenger-versenyen elindulni. Ráadásul Challenger már zuhant le, ATP még soha.
A verseny maga egy ún. selejtezővel indul, ahol a már említett ranglistán nem elég előkelő helyen jegyzett ifjú reménységek vetélkednek a főtáblára kerülés jogáért. A selejtező rendkívül fárasztó, és többnyire a versenyt megelőző hét végén, szombat és vasárnap zajlik. Amennyiben a szombati napra nem izraeli versenyzőt sorsolnak ellenfélként, nem érdemes a selejtezővel próbálkozni, mert még ha fel is jutunk a főtáblára, akkor is úgy kifáradunk a selejtezők során, hogy aligha lesz esélyünk a kipihent, és lehetőség szerint első vagy második helyen kiemelt első fordulós ellenfél ellen eredménnyel szerepelni.
Ezért aztán a főtáblára kerülés egyszerűbb és hatékonyabb módozatait érdemes kidolgozni. E sorok írója két, garantáltan kipróbált és bevált módszert fejlesztett ki az ATP-versenyen történő elindulásra.
Az egyik ilyen lehetőség, hogy a szálloda konyhájába belopódzva valamilyen enyhe méreganyagot juttatunk az első harminckét helyen jegyzett játékos vacsorájába, akik így betegség miatt visszalépnek a versenytől. Ennek előnye, hogy a versenyigazgatóság azt fogja hinni, hogy csak kitalálták a betegséget, és a nevetséges pénzdíj miatt vonták vissza indulási szándékukat, ezért aztán néhány következő versenytől is el fogják őket tiltani. A kiesett játékosok helyén könnyedén feljutunk a főtáblára, és onnan már egyenes az út a győzelemig (feltéve, ha van még raktáron a korábban sikerrel alkalmazott méregből).
A másik lehetőség a versenyen való indulásra a versenyigazgatóság megvesztegetéséből áll. Ezt érdemes a szponzorunkra bízni, aki reklámtollakkal, menedzsernaptárral, netán robbanószivarral vagy műkutyakakával örvendezteti meg a direktorokat, akik boldogan ajánlják fel a „wild card”-ot, csak hagyjuk már őket békén.
A wild card jelentése vadkártya, és a tőkés récéhez hasonlóan a vadkacsák családjához tartozik. Szokták szabadkártyának, esetleg VGA-kártyának is fordítani. A lényege, hogy néhány, a rendezőség által preferált versenyző indulási jogot kap a főtáblán annak ellenére, hogy ATP-pontszáma alapján még egy izlandi járási pingpong-bajnokságon is előselejtezőt kellene játszania.
Általában nagynevű régi bajnokok, ifjú hazai reménységek, valamint a versenyigazgatók unokaöccsei szoktak ilyen módon lehetőséget kapni. Ehhez a díszes társasághoz csatlakozhatunk némi korrupció segítségével, mint azt az előzőekben vázoltuk.
Ezek után maga a verseny formaság csupán, hiszen ellenfeleinkkel tisztességes, sportszerű eszközökkel (regressziós hipnózis alkalmazása meccs közben, fenyegető levelek írása, gyermekek és más hozzátartozók elrablása és megkínzása, stb.) is könnyen elbánhatunk.
A bajnokság megnyerése nem csekély pénzdíjjal jár, és jó esetben a rendezők megvesztegetése során felhasznált apró szuveníreket is visszakapjuk tárgyjutalom formájában.
Megfelelő számú ATP-verseny megnyerésével (főleg a felhasznált eszközök miatt) olyan rémséges hírnevet szerezhetünk, hogy nevünknek már puszta feltűnése a nevezési listán is visszalépésre készteti a kevésbé elszánt versenyzőtársakat.
Van azonban négy olyan bajnokság az évben, amelyre a többiek is különleges figyelmet fordítanak. Ezeket nevezik összefoglaló néven Grand Slam-nek, egy feketelábú indián törzsfőnök dicső emlékére. Az első ilyen tornát Ausztráliában rendezik, hagyományosan januárban.
A téli időjárásra érdemes jóelőre felkészülni, és irhabundát, kétujjas kesztyűt és sísapkát is csomagolni az útra, mivel ezidőtájt Melbourne-ben (a verseny színhelyén) az átlagos hőmérséklet alig haladja meg a pálya talajszintjén a +55 Celsius fokot. A téli ruházat másokra történő ráerőltetésével szerencsés esetben ellenfeleink az első néhány fordulóban hőgutát kapnak, így játék nélkül (j. n.) bennünket nyilvánítanak tornagyőztessé – legfeljebb oda nem illő öltözetünk (fürdőgatya, hölgyeknél monokini) miatt szabnak ki ránk egy kisebb pénzbírságot, néhány tízezer dollárt.
A sorozat következő állomása Párizs, a híres Roland Garros stadion salakja. Hasznos erre a versenyre is jóelőre felkészülni, testben, lélekben és egyéb módon egyaránt. A salakot ukrán kollégánk, Andrej Megvegyed bevonásával a Kijev melletti barátságos kisvárosból, Csernobilből származó radioaktív homokra cserélve itt is hamar megszabadulhatunk ellenlábasainktól (ráadásul örökre). Amikor pedig ránk kerül a sor, pusztán jótékonysági célból egy közeli általános iskola sportpályáján játsszuk le a meccset Andrejjel, amelynek az eredményét könnyen befolyásolhatjuk ellenfelünk volt barátnőjének, a jónevű német játékos és háztartásigép-gyártó, Anke Hoovernek a stadionban történő megjelenésével. Ettől ukrán barátunk olyan ideges lesz, hogy minden további erőfeszítés nélkül megnyerjük életünk második Grand Slam-versenyét is.
A két rangos trófeával felszerelkezve irány a napfényes London, ahol a harmadik tornát rendezik. Itteni szereplésünk kudarcba fulladhat, ha nem vesszük igénybe menedzserünk – egyben a néhai amerikai elnök és jelenlegi főváros kissé lebarnult köbükunokája -, Malivai Washington segítségét. A menedzser ugyanis kiterjedt ismeretségekkel rendelkezik Afrikában, és ingyen-repülőjeggyel, VIP-belépőkkel és más tisztességtelen módon Londonba csábítja távoli rokonait, a pigmeus esőcsinálókat. Az ő megfelelő működésük eredménye abban fog megnyilvánulni, hogy a zord időjárás miatt az idei wimbledoni bajnokság elmarad.
Ha pechünk van, és éppen szökőévet írunk, a negyedik Grand Slam-versenyt, a könnyen megtanulható nevű US Opent (ejtsd: júeszópen) egy jelentéktelen nyári bajnokság, az ún. olimpia előzi meg. Az olimpia jellegzetessége, hogy több hetes gürcölés után se pénzt, se ATP-pontot, se dicsőséget nem szerzünk rajta, mert garantáltan egy addig senki által nem ismert versenyző fogja megnyerni, aki (mint pl. a csehszlovák Mecir) később a nevét egy „a” betűvel kiegészítve, sportágat változtatva (ökölvívás) egykori hazájának egyik utódállamában miniszterelnökként fejezi be pályafutását.
Felejtsük is gyorsan el az olimpiát, és koncentráljunk a legprofibb profi versenyre, a már említett US Openre. Itt ismét összegyűlik a teniszvilág krémje, hogy összemérje velünk a tudását. Persze ekkor már régen mi állunk a világranglista élén, hiszen az ukrán kollégát leszámítva minden valamirevaló játékos megsérült, meghalt, vagy legalábbis eltiltották. Ilyenkor érdemes névtelen levelet írni, és felhívni a figyelmet a Roland Garroson történt visszaélésekre, az ukrán salakanyag felhasználásra. Nem meglepő, hogy a gyanú az egyetlen valamirevaló ellenfélre, Megvegyed barátunkra terelődik, aki karrierjét egy Arizona-állambeli siralomházban fogja végezni, a villamosszék rejtélyes meghibásodása miatt.
Ezzel az idényt nem csupán tényleges, hanem erkölcsi győztesként is mi zárhatjuk, hiszen Wimbledon versenynaptárból való törlése miatt mindhárom Grand Slam-verseny győzteseként a tömérdek ATP-pont mellett egyetlen talpon maradt játékosként a nemzetközi szövetség fair play díját is kiérdemeltük becsületes helytállásunkért.
Az évvégi ATP-világbajnokság és a Grand Slam Kupa megnyerése ezek után – egyéb résztvevők hiányában – gyerekjáték.
