A mai értelemben vett teniszjáték első szabálykönyvei tulajdonképpen egyidősek a könyvnyomtatással. Egyesek szerint, miután presztízsből kinyomtatott egy Bibliát, Guttenberg is teniszkönyvek sokszorosításából élt. A barokk-kori főúri könyvtárszobák legdíszesebb polcain sorakoztak ezek a kötetek, amelyekre ma is méltán lehetünk büszkék.
Az angolszász területeken szokásjogi úton, apáról fiúra öröklődtek a teniszezés alapszabályai, amelyeket a bírósági gyakorlat csiszolt érthetetlenné. John Marshall, az amerikai Legfőbb Teniszpálya főbírája például kimondta az 1803-as Connors vs. Gerulaitis ügyben, hogy "A legősibb brit tradíciókból levezethető, hogy 15 és 30 után 40 következik a számsorban".
Az európai kontinensen Napóleon nevéhez fűződik a tenisz szabályainak kodifikációja. A Code Tennis alapján aztán elkészültek Európa legfontosabb szabálygyűjteményei. Ma már tengernyi, jobbnál jobb kódex áll azok rendelkezésére, akik végképp és teljesen össze akarnak zavarodni.
A Visinszkij-féle szovjet normativista-etatista iskola is sokat tett a játékszabályok kuszaságáért. Óriási jelentőségű a Tuhacsevszkij marsall által kidolgozott "Szovremennij Szovjetszkij Kogyeksz Tyennyisza" c. negyvenkilenc kötetes gyűjtemény, amelyben a szerző a proletárforradalomtól kezdve a sztálini bolsevista hatalomelméleten át eljut egészen a Roland Garros döntőjéig. Főleg a 49. kötetet érdemes elolvasni.
A modern, 20. századi szabálykönyveknek gyakorlatilag a napóleoni kódex óta változatlan a struktúrájuk. Fejezetünk is eszerint építkezik.
A pálya, akárcsak a biorobot, kicsi apró részekből áll. Mindenekelőtt kettéválasztja a háló, amelynek magassága mindig 0,5 cm-rel meghaladja a nekünk megfelelő mértéket. Tekintve, hogy a hálón található lukakon a labda akadálytalanul át tud haladni, a hálót helyettesíthetjük szárítókötéllel vagy vaskorláttal is, sőt, rutinosabb játékosok az emlékezetükre is hagyatkozhatnak.
A továbbiakban csak az egyik, a napos térfél beosztásáról lesz szó - hiszen a másik az árnyék miatt többnyire nem látszik, ráadásul a legtöbb esetben, a méreteltérésektől eltekintve, akár az előző tükörképének is tekinthető.
A térfél két szélén két folyosó húzódik végig, amelyet a párosjátékosok összeütközésének megnehezítésére helyeztek el a pályán a 18-19. század emberjogi harcosai. A térfél fennmaradó (egyébként nagyobbik) részén található az ún. T-vonal, amely két hasonló méretű kisebb, valamint egy nagyobb részre osztja a területet.
A két kisebb, négyszögletes területet hívják adogatóudvarnak, a fennmaradó rész pedig a játéktér, vagy ismertebb nevén a "senki földje". Természetesen maga a játékos akár a vonalakon kívül is elhelyezkedhet, sőt, amennyiben szólítja a természet, a mellékhelyiségre is kiszaladhat. Ily módon tehát az egész pályának semmi értelme, de hát nincs mit tenni, így alakult ki ez az egész.
Jobb teniszpályák tartozéka mindezeken felül a bírói szék, valamint egy-két gesztenyefa, amelyeknek a termései megtévesztően hasonlítanak a teniszlabdára, csak annál valamivel kisebbek. Igyekezzünk minél terebélyesebb fákat telepíteni a pályák szélére, melynek ágai benyúlnak a játéktér fölé, és így sokkal érdekesebbé teszik a játékot.
A poén, pont, vagy megnyert labdamenet a mérkőzés legkisebb egysége. Lényege a következő: az egyik játékos a hálóval párhuzamos, legtávolabbi vonal (ún. alapvonal) mögé áll, és onnan szervál egy iszonyatosan nagyot. Ha az imígyen mozgásba hozott teniszlabda véletlenül a háló másik oldalán, a szerváló játékossal átellenben elhelyezkedő adogatóudvarban pattan le, és az ellenfél nem tudja visszaadni, megvan az első poén. Ilyenkor szokás átordítani a partnernek, hogy a játéka egy nagy semmi, ha pedig tényleg nagyon gyenge játékossal állunk szemben, ne köntörfalazzunk, és mondjuk ki: tizenöt semmi.
3.3. A gém
Mint már a "szervál" kifejezésnél láthattuk, a régi korok embere meglehetősen szegényes fantáziával volt megáldva, és így majdnem minden, a tenisszel kapcsolatos fogalomnak valamilyen állat nevét adta. Így született a "gém" elnevezés is, ami nem mást takar, mint a másik játékos által megnyert poénoknál legalább kettővel több, de minimum négy megnyert poént.
Miután ezt nem elég nehéz észben tartani, az angolok kitalálták, hogy a játékosok számolják a poénokat. Az első poén 15-öt ér (lásd a fenti, ellenfelet becsmérlő szólásmondást), a második ismét 15-öt (ez már 30), a harmadik viszont csak 10-et, hiszen ekkor már fáradt a partner, és méltánytalan lenne megint 15-öt számolni. Így jutunk el 40-ig. Ha az ellenfél még csak 30-nál (vagy annyinál sem) tart, akkor adogathatunk (vagy ha ő szervál, fogadhatunk) a gémért. Ha a következő poén is a miénk, akkor megnyertük a gémet, ami 1-et ér: 1-0.
Régen, amikor még nem volt eredményjelző tábla, ilyenkor ténylegesen egy-egy döglött gémet helyeztek el a játékosok földre kiterített törülközőjén.
Felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha történetesen felváltva nyerik a poénokat a játékosok - vagy netán más, még érthetetlenebb módon, hat lejátszott poén után 40:40 az állás. Na, ilyen esetben terjedt el a Nagy Francia Forradalom idején az a szokás, hogy az egyik - általában a fogadó - játékos bekiabálta, hogy "juice", és elment inni egy narancslevet. A Bourbon-restaurációt követően a francia arisztokraták szándékosan hibásan ejtették ki a rostos gyümölcsital angol nevét ("gyusz"), majd ennek szintén szándékosan hibás írásmódja, a "deuce" is elterjedt.
A narancslé elfogyasztását követően az a teniszező nyeri a gémet, aki sorozatban két poént tud hozni. Ez történhet viccmeséléssel (az ellenfél röhögés miatt feladja a meccset), de akár labdamenetek megnyerésével is.
A hagyományos lawn tennis meccsen a 6 db. döglött gémet, valamint az ellenfél által összegyűjtött (ennél kisebb számú) gémtetemeket egy ír szetterrel megetették, majd a kutyát leültették a 6 gémet beszerzett játékos fürdőlepedőjére.
Mondjuk ki: túl egyszerű lenne, ha az a teniszező nyerné a szettert, aki előbb nyer 6 gémet, mint a másik. Nem! Ennél sokkal bonyolultabb szabályt dolgoztak ki a kodifikátorok, ami dogmatikailag azért is megalapozott, mert aki a gémeken belüli számolást meg tudja érteni, az olyan okos, hogy kimondottan lealacsonyító lenne egy ilyen egyszerű pontozási metódus.
Csak akkor lehet ugyanis megnyerni egy szettert - vagy rövidített nevén "szettet", ha legalább kettővel több gémet nyertünk, mint az ellenfél. Mi történik, ha 5-5 döglött gém hever a két törülközőn (ma már ez persze csak képletesen értendő)? Addig kell játszani, amíg meg nem lesz a kétgémnyi különbség: 7-5, vagy valami hasonló.
Ez a megoldás, amellett, hogy nevetségesen primitív, felvetette a szetterek éhen pusztulásának problémáját. Az első világháború után az invalidusok bajnokságán, a kar nélküliek kategóriájában volt ugyanis olyan mérkőzés, ahol három hétig mindenki elvesztette a saját adogatását, mert egyik játékos sem volt képes ütőt fogni az egyébként nem is létező kezébe.
Szegény ír szetterek ezért már fetrengtek az éhségtől, ráadásul sehol a környéken nem volt annyi gém, amennyit a szerencsétlen versenyzők (felváltva) nyertek (ekkor terjedt el, hogy papíron vezetik a mérkőzés állását). Miután néhány újgazdag sznobot leszámítva már egyetlen néző sem volt a pálya szélén, a bajnokság pénzügyi válságba került. Ez 1929-ben a New York-i tőzsde összeomlásához vezetett, így aztán ki kellett valamit találni.
Egy leleményes szakember azt ötölte ki, hogy 6-6 után a következő gémben nem 15-ösével számolnak, hanem egyesével, és az nyer, aki előbb nyer hét poént, de legalább kettővel többet, mint az ellenfele. Ráadásul folyamatosan cserélgetik az adogatást is, nehogy valaki előnybe kerüljön. Ezt a forradalmi módszert a kutyák fetrengésére emlékezve thaiföldi breaktáncnak, vagyis thai break-nek nevezte el a mester. Egy általános iskolai helyesírás-dolgozatnak köszönhetően ma "tie break" az elfogadott írásmód.
A teniszvilág legnagyobb koponyái máig dolgoznak azon, hogy hogyan lehetne elkerülni egy napokig tartó, esetleg 277:275 aránnyal végző tie break-et. Állítólag a Pasteur-intézetben kidolgozták a labdameneten belüli tie break intézményét, amelyet 7:7 állásnál lehetne alkalmazni. Többen javasolják, hogy ilyenkor a játékosok önvédelmi fegyverükkel döntsék el a gém, és egyben a szett sorsát.
Mivel azonban erről még végleges döntés nem született, elégedjünk meg az eddig felvázolt pontozási módszerekkel, amelyek - bár még mindig kissé szegényesek - talán alkalmasak arra, hogy az épeszű embereket egy életre visszatartsák a teniszezéstől.
Botorság lenne azt hinni, hogy az nyeri a mérkőzést, aki megnyeri a szettet. Dehogyis! Hiszen így egyetlen délelőtt le lehetne bonyolítani egy összecsapást, és a nézők hazaérnének ebédre.
A mérkőzés megnyerésére két lehetőség van: az ellenfél feladja a küzdelmet (ez a gyakoribb), vagy valaki két, esetleg (megállapodástól függően) három szettben diadalmaskodik. Így az összecsapás legfeljebb három, illetve öt szettből állhat. Ilyenkor a harmadik (vagy az ötödik) szettet "döntő szettnek" nevezzük.
A döntő szett érdekessége, hogy az angolok nem alkalmazzák benne a tie break szabályát. Idős teniszrajongók áhítattal mesélik, hogy volt olyan meccs, amelyet két sihederkorú ifjú kezdett el a két világháború között, és a döntő szettben 7:6, 6:7, 6:7, 7:6, 3477:3476-os állásnál az idősebb játékos nyolcvankilenc éves korában, végelgyengülés miatt (nyerő állásnál) a mérkőzés feladására kényszerült. A teniszpálya helyén ma egy hatalmas gödör áll, amelynek legalján a győztes játékos talán e könyv megjelenésekor is értetlenül várja az időközben elhalálozott ellenfél második adogatását.
Mint ez utóbbi anekdota is alátámasztja, a teniszezőknek igen jó erőnlétre van szükségük. Ehhez szigorú edzéstervet kell kidolgozni, a következő fejezet útmutatásai szerint.
