Már az ősember, sőt a régi görögök is tudták, ha nincs teniszpálya, nincs teniszezés sem - na persze, ha eltekintünk a kínaiak vérszegény próbálkozásától a tenisz asztalra konvertálására vonatkozóan. Szóval, mindenekelőtt tekintsük át a pálya karbantartásával kapcsolatos legfontosabb ismereteket, amelyeket az emberiség több évezredes tapasztalatszerző folyamat során felhalmozott.
Az első, és talán legfontosabb tény, amelyet le kell szögeznünk, hogy a teniszpályák a törzsfejlődés során különböző alakot öltöttek, ami elsősorban a talaj borításában nyilvánul meg. Már említettük a történeti részben, hogy Angliában (csodák csodájára) fű nőtte be ezeket az érdekes természeti jelenségeket, míg az európai kontinensen általában terméketlen, homokos anyag, ún. salak borítja őket. További típusa a pályáknak az Amerikában kialakult, ún. aszfaltos pálya, amelynek az eredete az indiánok ellen vívott kegyetlen háborúig nyúlik vissza (a telepesek így akadályozták meg, hogy az indiánok legeltetésre használják a teniszpályákat). Végül a negyedik pályatípus, amely említést érdemel, a műanyag pálya. Ez a világon mindenhol megtalálható, és egyesek szerint a földönkívüli lények tréfás kedvének köszönhető.
A teljesség igénye nélkül körülbelül a fenti négy fő típusban lehetne összefoglalni a teniszpályák válfajait, nem megfeledkezve azonban az eszkimók földjén tapasztalható ún. fedett pályákról, amelyek érdekessége, hogy máig felfoghatatlan módon csarnok nőtt föléjük. Ez azonban általunk is utánozható, oly módon, hogy sátort verünk a pálya tetejére, na de előbb lássuk az alaptípusok karbantartását...
Nagy-Britannia napfénytől gondosan óvott területein lelhetjük fel a tenisz legősibb pályáit, a füves pályákat, amelyek arról ismerhetők fel, hogy gyep borítja a talajt, és ettől nem látszanak a vonalak.
Karbantartásuk rendkívül egyszerű, hiszen elég, ha kéthetente ráterelünk egy birkanyájat vagy egy bölénycsordát, netán két-három kafferbivalyt vagy indiai elefántot, amelyek ugye szép számban előfordulnak állatkertekben és cirkuszokban. Ezek a munka oroszlánrészét maguktól is elvégzik, és utána már csak annyi feladat vár a pályagondnokra (hiszen így hívják azt a gonosz kis manót, aki a teniszezni vágyó gyerekeket vasvillával kergeti el a pályákról, és aki az ugyancsak teniszezni akaró milliomosokat és főhivatalnokokat meleg ceyloni teával fogadja, és földig hajol előttük), hogy helyreállítsa a kissé megrongálódott hálót.
Európában a teniszpályák közül elsősorban a salakos változat őshonos. Ennek is több változatát ismerjük, ilyen például a kemény, a göröngyös, a tócsás, valamint a lassú vagy idegen nevén Bruguera-pálya. A salak színe is földrajzi területenként változik. Európában vörös vagy narancsszínű, Amerikában viszont szürke. Ennek oka abban keresendő, hogy, mint az közismert, az amerikai kontinensen elsősorban az aszfaltos pályák uralják a terepet. Így szegény salakpályák kénytelenek voltak aszfaltpályának álcázni magukat, és (minő csodákat rejteget még a természet!) az évszázadok során elszürkültek.
A füves pályákkal ellentétben a salakos változat karbantartása különleges türelmet, szakértelmet és odaadást igényel. E sorok írója - éppen a rendkívüli hozzáértés hiánya miatt - egy híres pályagondnok és teniszoktató, a népszerű Disztingválós bácsi "Intelmek Hájpacninak" c. monográfiájából idézve kívánja az olvasót megismertetni a pályamunka legbecsesebb titkaival és mesterfogásaival:
"Amikor reggel felkelsz, első dolgod legyen, hogy bekapcsolod a rádiót. Ha a meteorológia jó időt jósol, vissza is feküdhetsz - ha viszont esőt, vihart, jégverést ígér, ideje nekilátni a pályakarbantartásnak. Mindenekelőtt nézz ki a szabadba, és az égre tekintve győződj meg róla, hogy tényleg igazán rossz idő várható-e. Ha a fellegek jellege ezt alátámasztja, rövid bemelegítést követően kezdődhet a munka.
A legfontosabb teendő, hogy várd meg, míg az első teniszezők bejelentkeznek a portánál. Amikor már bementek az öltözőbe, fogd meg a pálya széléhez támasztott öntözőcsövet, és kezdd el locsolni a pályát, de bőségesen. Addig zúdítsd a vizet a salakra, amíg azon kisebb mesterséges tavak nem képződnek. Mikor ez megvolt, és már biztos, hogy aznap senki nem fog tudni játszani, hagyd abba a locsolást, és pihenj egy kicsit.
E rövid, de megérdemelt pihenőt követően, miután az utolsó behűtött kólát is elfogyasztottad a vendégek elől, ragadj meg egy jókora gereblyét (ha ez nincs kéznél, traktoros eke is megteszi). Ezzel jó mélyen szántsd fel a pályát, és forgasd meg a talajt, hiszen ne feledd, a teniszpályák legfontosabb követelménye, hogy teremjen rajta a vízililiom és a rekettye.
Most, hogy már végre teljesen alkalmatlan a pálya a teniszre, és az első esőcseppek igazolják a meteorológusok reggeli balsejtelmeit, nem maradt más hátra, minthogy a kerítés mellett elhelyezett kis kocsi segítségével fehér mészporral megvonalazod a pályát. A vonalak - éppen a talajfrissítés miatt - lehetőleg ne egyezzenek meg a korábbi vonalakkal, hiszen ha ugyanazon a helyen többször is vonalazunk, a pálya egy része könnyen kikophat.
Amikor pedig mindezzel kész vagy, és már elég bőségesen zuhog az eső, gyere vissza a kis házba. Örömmel konstatálhatod, hogy Tibi bácsi, a Roland Garros utolsó magyar bajnoka (Noah ellen nyert hetvennyolc éves korában, három sima játszmában) előkészítette a sakktáblát, és végre nyugodtan, a gaz teniszezőktől nem háborgatva hódolhatsz legcsodálatosabb szenvedélyednek".
Az Amerikai Egyesült Államok sivatagjaiban terem az egyik legérdekesebb pályatípus, az aszfaltos pálya. Ennek a változatnak a legnagyobb előnye nem más, minthogy forgalmi dugók esetén a nagyobb autóutakon is reprodukálható. Ehhez nem kell más, csak egy kb. 100 méter hosszú kerítés, egy szabványméretű háló, és valamilyen alkalmatosság, amellyel a vonalak az úttestre felrajzolhatók. Az igazi jó aszfaltos pályákat azonban magunk készíthetjük. Mivel ezt a pályatípust gyakorlatilag nem is kell karbantartani (hiszen maguktól is tönkremennek), szenteljünk néhány sort az aszfaltos pályák előállítására.
Sosem veszíthetjük szem elől, hogy a sima, sík felületű aszfaltpálya rendkívül unalmas, mert amíg nyáron fel nem púposodik, a leggyengébb játékosok is könnyen ki tudják számítani a labdák pattanási irányát és dinamikáját. Ezért az igazán gondos és odafigyelő pályaépítő eleve göröngyös talajra önti a betont. Mindenképpen figyeljünk oda, hogy ne egyszerűen hullámos legyen a föld, hanem kifejezetten tele legyen kisebb-nagyobb mélyedésekkel, amelyek esős időben vízgyűjtő edénykeként fognak funkcionálni. Mivel az aszfaltos pálya eleve lelakott pálya benyomását kelti (és talán ez a legszebb tulajdonsága), bőségesen elegendő, ha krétával rajzoljuk fel a vonalakat, és ha szakadt hálót feszítünk ki a közepén.
Az aszfaltos teniszpályák nyugodt szívvel ajánlhatók olyan játékosoknak is, akiknek erősebb, sérülésre kevésbé hajlamos bokájuk, térdjük, könyökük van. Ezeken a pályákon ugyanis ők is könnyedén megsérülhetnek, és mint tudjuk, nincs is annál szebb, mint sérülésre hivatkozva két perc játékidő után feladni egy tétmérkőzést (főleg, ha arra tízezernél többen váltottak több száz dolláros jegyeket).
A szintetikus anyagok szinte egyidősek az emberiséggel. Ennek ismeretében egyáltalán nem okoz megrökönyödést, hogy a teniszpályáknak ismert egy negyedik válfaja is, az ún. műanyag teniszpálya. Ennek minden alkotóeleme műanyagból van, jól feltöltve sztatikus elektromossággal. Karbantartása csak akkor jelent (kisebb) problémát, ha kis négyzet-alakú idomokból épül fel a pályaborítás.
Ebben az esetben gondosan oda kell figyelni arra, hogy az egyes négyzetek által alkotott sorok között arasznyi széles rések húzódjanak, hiszen így nem csupán sokkal érdekesebbé varázsolhatók a meccsek, hanem ezeken megbotolva komolyabb sérülések is keletkezhetnek (akár a lábukat is törhetik a játékosok).
Ha összefüggő műanyagréteg (vagy népszerű nevén szőnyeg) fedi a talajt, a fenti kedvező hatások csak akkor érhetők el nagy biztonsággal, ha - amint azt az aszfaltpályák kapcsán is láthattuk - magunk építjük meg a teniszpályát. Ebben az esetben kedvünkre helyezhetjük fel hullámosan, vagy szakkifejezéssel élve "hepehupásan" a szőnyeget.
A kerítéstől a hálókig terjedően mindenhol fellelhető sztatikus elektromosság folyamatosságát dörzsöléssel, esetleg speciális áramfejlesztő berendezések elhelyezésével biztosíthatjuk. A hatás nem marad el!
A teniszjáték egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy az az ember, aki erre rászokott, a legzordabb időjárási viszonyok közepette sem hajlandó róla lemondani. Az éjszakai teniszezést még csak-csak megkönnyíthetjük egy-egy gyengén pislákoló világítótest létesítésével, na de télen, a folyamatos rossz idő és havazás miatt már ennél lényegesen bonyolultabb a helyzet.
Persze mindez nem okoz gondot azokon a területeken (elsősorban Kanada és Grönland ősföldjein), ahol ún. fedett pályák, vagy teniszcsarnokok jöttek létre. Ilyen képződmények egyre nagyobb számban kerülnek elő Nyugat-Európa eddig felfedezetlen síkságain, és - nem túl nagy számban, de - kezdetleges formában immár Kelet-Európában is megtalálhatók.
Ha nincs a közelünkben ilyen objektum, kénytelenek vagyunk magunk gondoskodni arról, hogy télen is teniszezhessünk. Ennek legegyszerűbb módja, hogy - a megjelenésünk okozta átmeneti zavart kihasználva - egy főiskolai tornaterem közepén helyezünk el egy hálót. Piros színű festékkel a vonalakat is meghúzhatjuk, amelyek így könnyen megkülönböztethetők a fehér kosárlabda-, a sárga kézilabda- és a kék vízilabda-vonalaktól. A parkettán létesített teniszpálya óriási előnye, hogy megfelelő előkészítés (mosószeres felmosás és suvickolás) után sehol máshol nem lehet ilyen jól és életveszélyesen elcsúszni.
A másik megoldás a téli teniszínség átvészelésére a sátorverés. Ezt a módszert is az indiánoknak köszönhetjük, mégpedig Elsülő Fakéz irokéz törzsfőnök leleményességének, aki egyébként (apai ágon) a horvát Ivanisevic egyik legismertebb felmenője. A nagyfőnök ugyanis azzal szerette volna megtréfálni a sápadtarcú betolakodókat, hogy megveri őket teniszben. Volt azonban a törzsben egy idős, kissé szenilis varázsló (egy bizonyos Ion Tiriac), aki - mindahányszor Elsülő Fakéz a szervát kezdte volna gyakorolni - esőtáncba fogott, melynek eredményeként hamarosan sosem látott mértékű csapadék öntötte el a pálya területét.
Mivel Fakéz nagyfőnök nem osztotta kései utódja, Disztingválós bácsi nézeteit a tenisz és az eső kapcsolatáról, kidolgozott egy forradalmi módszert az esőteniszre: egy hatalmas sátrat veretett fel a törzs férfitagjaival a teniszpálya fölé. Így Tiriac varázsló által nem zavarva, békésen tudott teniszezni, míg éhen nem halt. Elfelejtett ugyanis kijáratot vágatni a sátor szélén.
Ma már ennél sokkal korszerűbb sátrak fedik a télen egyébként hasznavehetetlen teniszpályákat. Mint minden a földkerekségen, a fűtött sátor feltalálása is egy véletlen eseménynek köszönhető. Egyik reggel ugyanis véletlenül egy neves természettudós érkezett a szabadalmi hivatalba, és bejelentette, hogy harminc év kísérletezés, elméleti és gyakorlati kutatómunka eredményeképpen feltalálta a fűtött teniszpályát. Ma már fontolgatják, hogy a fedettpályás teniszt felveszik a téli olimpiák műsorára.
Hát, kedves olvasó, a mai kor embere immáron minden időben a természeti viszonyok függvényében választhat magának pályaborítást. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy van hol teniszeznünk. A következőkben tekintsük át, milyen szabályok szerint kell játszanunk ezt a fantasztikus sportot.
