Hogyan NE teniszezzünk?

John Bengtsson: How NOT To Play Tennis?

című világhírű könyve magyarul, NEM először! 

(copyright: yorgos.vilaga.hu)

E sorok írója nem híve a bevezetésnek, az előszónak, az olvasó szólongatásának, és egyéb felesleges papírpazarlásnak. Már csak azért sem, mert nem oldalszámra kapja honoráriumát, hanem fix összegért dolgozik. Így - bocsásd meg neki, olvasó - rögtön in medias res, a kellős közepébe vág.

A tenisz, régebbi nevén hálós labdantyú, még korábbi elnevezéssel pszeudo-diszkoszhajítás, a földkerekség egyik legősibb jelensége. Az ősember, mióta lejött a fáról (bár egyesek szerint sosem járt ott), érdeklődve tapasztalta, hogy vannak olyan bekerített, kb. 11 x 24 méter oldalhosszúságú, téglalap alakú területei a szárazföldnek, amelyek közepén háló feszül. Egyesek szerint ezek a jégkorszak előtti korokból fennmaradt, máig csodált természeti tünemények a geofizikai erők különös kölcsönhatásaként jöttek létre (ezt a nézetet vallja a nagy angol tudós, Arthur C. Clarke). Mások (mint pl. a neves svájci kutató, von Däniken) szerint viszont feltételezhető, hogy más bolygókról érkezett lények üdvözlésére gyakorolt rituális szertartás helyszínei voltak a paleolit korszakban. Mi - bár mi sem áll távolabb tőlünk, minthogy őstörténészi vitákba keveredjünk - inkább Clarke professzor nézetét osztjuk, amit az is igazol, hogy a szögletes földterületeket az emberiség maga is, fizikai és kémiai módszerekkel, reprodukálni tudja (és teszi ezt, mind a mai napig).

Na de visszatérve a kezdetekhez, láthatjuk, hogy a teniszpálya (hiszen ne beszéljünk rébuszokban, erről van itt szó) előbb létezett, mint a homo sapiens. Mindössze annyi feladat várt az emberre - és ezt a legismertebb japán tudósok, pl. Fushimishi vagy az autóversenyzés egykori nagy bajnoka, Nakajima szerint már az ásatag értelmes ember teljesítette -, hogy valamiféle célra hasznosítsa a felfedezett földdarabot. Az autentikus európai forrásokra hagyatkozva, eltekintve attól, hogy megpróbálkoztak farkasbabot termeszteni (l. a brit Dennis Moore korabeli feljegyzéseit), a mi szempontunkból az első igazi, mondhatni oroszlánlépést a skót harcos, William Wallace egyik fegyverhordozója, Archibald McEnroe tette meg. Ha hihetünk a legendának, ő az egyik sorsdöntő csata után pont egy ilyen - mondjuk ki, ne köntörfalazzunk - teniszpálya közepén pihente ki az ütközet fáradalmait. Csodával határos módon ekkor jutott eszébe, hogy kellene eszkábálni két, ovális alakú nyeles keretet, amelybe húrt fonnának a helyi asszonyok. Az egyik keretet, amelyet "racketnek", ütőnek nevezett el, az egyik férfiember, míg a másikat (és ez a korabeli logikát dicséri) a másik fogná kezébe, és azzal hadonásznának napestig. A már idézett Erich von Däniken svájci tudós egyébként a "racket" elnevezésből a földönkívüli űrhajók, "rakéták" jelenlétére következtet, bár ezt sokan cáfolják.

Ki hinné, hogy a második lépés a mai teniszjáték kialakulása felé egy 14. századi francia szerzetes, bizonyos Noah Forget nevéhez fűződik. Ő igen fiatal korában járt a brit szigeten, hisz akkoriban kedves szokás volt, hogy a diákok, így a papnövendékek is, tanulmányaik során bejárták a fél civilizált világot. Angliában meglepve tapasztalta, hogy az akkor már francia földön is ismert és feltérképezett teniszpályák angol megfelelőit fű nőtte be, és rajtuk hófehér kosztümös urak különféle tornamozdulatokat végeznek, miközben önfeledten lóbálnak egy-egy húrozott nyeles keretet ("racket"). Noah Forget atya zseniális ötlete természetesen egy egyszerű véletlen eredménye volt, ugyanis - mivel rettenetesen idegesítette az esztelen kalimpálás - végső elkeseredettségében felkapott az út mentéről egy sárgászöld színű, gömbölyű, leginkább valamilyen szőrös gyümölcsre, például őszibarackra emlékeztető objektumot, és megpróbálta vele az egyik játszadozó angol urat fejbe találni. A lord azonban több évtizedes hadonászásban megedződött remek reflexekkel rendelkezett, és a kezében tartott "rackettel" kivédte a dobást, amely akár végzetes is lehetett volna. Noah Forget atya pedig, annak örömére, hogy ekképp megmenekült az erős felindulásban elkövetett emberölés halálos deliktumának szégyenétől, és így végső soron a pokol egyik bugyrától, tiszteletből az ügyes lordról, Lord Ballról nevezte el a kis sárga gömböcöt - amely máig a "ball", vagyis labda nevet viseli.

Hát így alakult ki az emberiség legősibb játéka, a tenisz, vagyis korabeli angol nevén a lawn tennis. Ez a megjelölés egyébként arra utal, hogy lustább lordok gyakran lóháton ("lawn") űzték ezt a fárasztó sportot. Nem okoz különösebb megrökönyödést, hogy ilyen előzmények után elsősorban az angolok és a franciák körében terjedt el ez a foglalatosság. Sok államközi konfliktus forrása is volt ez a játék, fontos történelmi szerepe volt a százéves háború és egyes kígyófajok elmérgesedésében.

Különösen jelentős fejezete a tenisz történelmének az inkvizíció kora. Ma már megdőlt az az elsősorban vulgármarxista történészek által terjesztett nézet, hogy a középkori egyház ártatlan embereket küldött máglyára a vallási dogmákat megkérdőjelező gondolataikért. Ellenkezőleg! Az inkvizítorok egyáltalán nem törődtek az ún. "eretnekekkel", hanem kifejezetten egy nagyon kártékony mozgalom hívet, a "hálótlanítókat" üldözték. Ahogy Loyola Szt. Ignác, korabeli vallásfilozófus egyik, Neri Szt. Fülöp hagyatékából szinte érintetlen, eredeti formájában ránk maradt művében fogalmazott: "Némelyek úgy próbálták megszentségteleníteni a tenisz mennyei játékát, hogy leszaggatták a hálókat a pályák közepéről. Örök setétség legyen osztályrészük".

Az észak-amerikai területekre a Mayflower hajón vitték be a lawn tennis kultúráját a telepesek, akiket az Újvilágban barátságos indián törzsek fogadtak. Az igazi konfliktust az őslakók és a betelepülők között természetesen az emberiség ősi harca, a teniszpályáért vívott küzdelem jelentette. Az indiánok musztángokat legeltettek és prérifarkasokat terelgettek az Amerikában is bőségesen megtalálható pályákon. A gyarmatosítók érthető módon ezt nem nézték jó szemmel, és egyre nagyobb területeket hódítottak meg a tenisz számára. Ismerve az amerikai hagyománytiszteletet, így már érthető, hogy miért nevezték el később az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságát legfőbb teniszpályának ("Supreme Court").

A polgári átalakulás, a szabadságjogok térhódítása elvezetett a teniszezéshez való jogok (freedom for tennis) bővüléséhez is. Egyre nagyobb rétegek számára vált elérhetővé ez a csodálatos hobbi, így - az akkor még korlátozott számú pályára való tekintettel - helyszűke miatt meghonosodott a páros tenisz. Ettől azonban valamilyen elnevezéssel meg kellett különböztetni a játék eredeti módját, amikor mindkét térfélen egy-egy személy próbálkozik a labda ("ball") visszaütésével.

Talán még az eddigiek ismeretében is furcsának tűnik, hogy az elnevezés egy távolkeleti utazótól ered. A kínaiakról közismert, hogy zord vidékeiken nemigen teremnek a teniszpályák. Ezért a Chang-dinasztia korában elhatározták, hogy a játékot egy sötétzöld asztalon fogják játszani - bár a kezdetekkor komoly nehézséget okozott, hogy rendkívül kényelmetlen volt az asztal tetején egyensúlyozni. Így amikor a kínai utazó, Sing-Lee a 19. században, Angliában találkozott a lawn tennisszel, azonnal beleszeretett, és feleségül vette. Ő lett a kor legjobb teniszezője, és végül az egyéni bajnokságot az ő tiszteletére nevezték el szinglinek (angol írásmóddal: "single").

Sokan nem is hinnék, hogy a tenisz volt az egyik közvetlen oka az orosz kommunisták hatalomátvételének. Az 1917. évi Kerenszkij-féle kormányban volt ugyanis egy Cs. Sz. Nokov nevű miniszter, akit nagyon idegesített, hogy a Lenin család generációkon át minden összoroszországi és transzszibériai teniszbajnoki trófeát begyűjt magának. Amikor az idős V. Lenin visszavonult, és fia, VI. Lenin vette át az uralmat, a miniszter az első világháborúra hivatkozva törölte a versenynaptárból a Szentpétervár Opent. Ezt nem hagyta annyiban a legifjabb Lenin, és barátaival megostromolta a Téli Palotát. A történet innentől fogva már valószínűleg ismerős - csak a valódi indítékról feledkeznek el néha történészeink.

Hosszú oldalakon át lehetne még érdekesebbnél érdekesebb (igaz) történeteket regélni a tenisz és a történelem szerves kapcsolatáról. Emlékeztetve azonban a fejezetünk első bekezdésében írottakra, csak utalni szeretnénk arra, hogy Hitler, ez a közepes tehetségű teniszjátékos máig tisztázatlan öngyilkosságát egy teniszütővel követte el, Ilie Nastase pedig elindult a bukaresti polgármester-választáson.

Most azonban lássuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy igazán pocsék teniszjátékossá váljunk. Olyanná, aki a legkedvezőbb helyzetekben is emelt fővel tud veszíteni, és aki - ha kell - fáradtság miatt 6:0, 5:0, negyven-semmi állásnál is mosolyogva, vidáman tudja feladni a mérkőzést. 

Már az ősember, sőt a régi görögök is tudták, ha nincs teniszpálya, nincs teniszezés sem - na persze, ha eltekintünk a kínaiak vérszegény próbálkozásától a tenisz asztalra konvertálására vonatkozóan. Szóval, mindenekelőtt tekintsük át a pálya karbantartásával kapcsolatos legfontosabb ismereteket, amelyeket az emberiség több évezredes tapasztalatszerző folyamat során felhalmozott.

Az első, és talán legfontosabb tény, amelyet le kell szögeznünk, hogy a teniszpályák a törzsfejlődés során különböző alakot öltöttek, ami elsősorban a talaj borításában nyilvánul meg. Már említettük a történeti részben, hogy Angliában (csodák csodájára) fű nőtte be ezeket az érdekes természeti jelenségeket, míg az európai kontinensen általában terméketlen, homokos anyag, ún. salak borítja őket. További típusa a pályáknak az Amerikában kialakult, ún. aszfaltos pálya, amelynek az eredete az indiánok ellen vívott kegyetlen háborúig nyúlik vissza (a telepesek így akadályozták meg, hogy az indiánok legeltetésre használják a teniszpályákat). Végül a negyedik pályatípus, amely említést érdemel, a műanyag pálya. Ez a világon mindenhol megtalálható, és egyesek szerint a földönkívüli lények tréfás kedvének köszönhető.

A teljesség igénye nélkül körülbelül a fenti négy fő típusban lehetne összefoglalni a teniszpályák válfajait, nem megfeledkezve azonban az eszkimók földjén tapasztalható ún. fedett pályákról, amelyek érdekessége, hogy máig felfoghatatlan módon csarnok nőtt föléjük. Ez azonban általunk is utánozható, oly módon, hogy sátort verünk a pálya tetejére, na de előbb lássuk az alaptípusok karbantartását...

2.1. A füves teniszpálya

Nagy-Britannia napfénytől gondosan óvott területein lelhetjük fel a tenisz legősibb pályáit, a füves pályákat, amelyek arról ismerhetők fel, hogy gyep borítja a talajt, és ettől nem látszanak a vonalak.

Karbantartásuk rendkívül egyszerű, hiszen elég, ha kéthetente ráterelünk egy birkanyájat vagy egy bölénycsordát, netán két-három kafferbivalyt vagy indiai elefántot, amelyek ugye szép számban előfordulnak állatkertekben és cirkuszokban. Ezek a munka oroszlánrészét maguktól is elvégzik, és utána már csak annyi feladat vár a pályagondnokra (hiszen így hívják azt a gonosz kis manót, aki a teniszezni vágyó gyerekeket vasvillával kergeti el a pályákról, és aki az ugyancsak teniszezni akaró milliomosokat és főhivatalnokokat meleg ceyloni teával fogadja, és földig hajol előttük), hogy helyreállítsa a kissé megrongálódott hálót.

2.2. A salakos teniszpálya

Európában a teniszpályák közül elsősorban a salakos változat őshonos. Ennek is több változatát ismerjük, ilyen például a kemény, a göröngyös, a tócsás, valamint a lassú vagy idegen nevén Bruguera-pálya. A salak színe is földrajzi területenként változik. Európában vörös vagy narancsszínű, Amerikában viszont szürke. Ennek oka abban keresendő, hogy, mint az közismert, az amerikai kontinensen elsősorban az aszfaltos pályák uralják a terepet. Így szegény salakpályák kénytelenek voltak aszfaltpályának álcázni magukat, és (minő csodákat rejteget még a természet!) az évszázadok során elszürkültek.

A füves pályákkal ellentétben a salakos változat karbantartása különleges türelmet, szakértelmet és odaadást igényel. E sorok írója - éppen a rendkívüli hozzáértés hiánya miatt - egy híres pályagondnok és teniszoktató, a népszerű Disztingválós bácsi "Intelmek Hájpacninak" c. monográfiájából idézve kívánja az olvasót megismertetni a pályamunka legbecsesebb titkaival és mesterfogásaival:

"Amikor reggel felkelsz, első dolgod legyen, hogy bekapcsolod a rádiót. Ha a meteorológia jó időt jósol, vissza is feküdhetsz - ha viszont esőt, vihart, jégverést ígér, ideje nekilátni a pályakarbantartásnak. Mindenekelőtt nézz ki a szabadba, és az égre tekintve győződj meg róla, hogy tényleg igazán rossz idő várható-e. Ha a fellegek jellege ezt alátámasztja, rövid bemelegítést követően kezdődhet a munka.

A legfontosabb teendő, hogy várd meg, míg az első teniszezők bejelentkeznek a portánál. Amikor már bementek az öltözőbe, fogd meg a pálya széléhez támasztott öntözőcsövet, és kezdd el locsolni a pályát, de bőségesen. Addig zúdítsd a vizet a salakra, amíg azon kisebb mesterséges tavak nem képződnek. Mikor ez megvolt, és már biztos, hogy aznap senki nem fog tudni játszani, hagyd abba a locsolást, és pihenj egy kicsit.

E rövid, de megérdemelt pihenőt követően, miután az utolsó behűtött kólát is elfogyasztottad a vendégek elől, ragadj meg egy jókora gereblyét (ha ez nincs kéznél, traktoros eke is megteszi). Ezzel jó mélyen szántsd fel a pályát, és forgasd meg a talajt, hiszen ne feledd, a teniszpályák legfontosabb követelménye, hogy teremjen rajta a vízililiom és a rekettye.

Most, hogy már végre teljesen alkalmatlan a pálya a teniszre, és az első esőcseppek igazolják a meteorológusok reggeli balsejtelmeit, nem maradt más hátra, minthogy a kerítés mellett elhelyezett kis kocsi segítségével fehér mészporral megvonalazod a pályát. A vonalak - éppen a talajfrissítés miatt - lehetőleg ne egyezzenek meg a korábbi vonalakkal, hiszen ha ugyanazon a helyen többször is vonalazunk, a pálya egy része könnyen kikophat.

Amikor pedig mindezzel kész vagy, és már elég bőségesen zuhog az eső, gyere vissza a kis házba. Örömmel konstatálhatod, hogy Tibi bácsi, a Roland Garros utolsó magyar bajnoka (Noah ellen nyert hetvennyolc éves korában, három sima játszmában) előkészítette a sakktáblát, és végre nyugodtan, a gaz teniszezőktől nem háborgatva hódolhatsz legcsodálatosabb szenvedélyednek".

2.3. Az aszfaltos teniszpálya

Az Amerikai Egyesült Államok sivatagjaiban terem az egyik legérdekesebb pályatípus, az aszfaltos pálya. Ennek a változatnak a legnagyobb előnye nem más, minthogy forgalmi dugók esetén a nagyobb autóutakon is reprodukálható. Ehhez nem kell más, csak egy kb. 100 méter hosszú kerítés, egy szabványméretű háló, és valamilyen alkalmatosság, amellyel a vonalak az úttestre felrajzolhatók. Az igazi jó aszfaltos pályákat azonban magunk készíthetjük. Mivel ezt a pályatípust gyakorlatilag nem is kell karbantartani (hiszen maguktól is tönkremennek), szenteljünk néhány sort az aszfaltos pályák előállítására.

Sosem veszíthetjük szem elől, hogy a sima, sík felületű aszfaltpálya rendkívül unalmas, mert amíg nyáron fel nem púposodik, a leggyengébb játékosok is könnyen ki tudják számítani a labdák pattanási irányát és dinamikáját. Ezért az igazán gondos és odafigyelő pályaépítő eleve göröngyös talajra önti a betont. Mindenképpen figyeljünk oda, hogy ne egyszerűen hullámos legyen a föld, hanem kifejezetten tele legyen kisebb-nagyobb mélyedésekkel, amelyek esős időben vízgyűjtő edénykeként fognak funkcionálni. Mivel az aszfaltos pálya eleve lelakott pálya benyomását kelti (és talán ez a legszebb tulajdonsága), bőségesen elegendő, ha krétával rajzoljuk fel a vonalakat, és ha szakadt hálót feszítünk ki a közepén.

Az aszfaltos teniszpályák nyugodt szívvel ajánlhatók olyan játékosoknak is, akiknek erősebb, sérülésre kevésbé hajlamos bokájuk, térdjük, könyökük van. Ezeken a pályákon ugyanis ők is könnyedén megsérülhetnek, és mint tudjuk, nincs is annál szebb, mint sérülésre hivatkozva két perc játékidő után feladni egy tétmérkőzést (főleg, ha arra tízezernél többen váltottak több száz dolláros jegyeket).

2.4. A műanyag teniszpálya

A szintetikus anyagok szinte egyidősek az emberiséggel. Ennek ismeretében egyáltalán nem okoz megrökönyödést, hogy a teniszpályáknak ismert egy negyedik válfaja is, az ún. műanyag teniszpálya. Ennek minden alkotóeleme műanyagból van, jól feltöltve sztatikus elektromossággal. Karbantartása csak akkor jelent (kisebb) problémát, ha kis négyzet-alakú idomokból épül fel a pályaborítás.

Ebben az esetben gondosan oda kell figyelni arra, hogy az egyes négyzetek által alkotott sorok között arasznyi széles rések húzódjanak, hiszen így nem csupán sokkal érdekesebbé varázsolhatók a meccsek, hanem ezeken megbotolva komolyabb sérülések is keletkezhetnek (akár a lábukat is törhetik a játékosok).

Ha összefüggő műanyagréteg (vagy népszerű nevén szőnyeg) fedi a talajt, a fenti kedvező hatások csak akkor érhetők el nagy biztonsággal, ha - amint azt az aszfaltpályák kapcsán is láthattuk - magunk építjük meg a teniszpályát. Ebben az esetben kedvünkre helyezhetjük fel hullámosan, vagy szakkifejezéssel élve "hepehupásan" a szőnyeget.

A kerítéstől a hálókig terjedően mindenhol fellelhető sztatikus elektromosság folyamatosságát dörzsöléssel, esetleg speciális áramfejlesztő berendezések elhelyezésével biztosíthatjuk. A hatás nem marad el!

2.5. A teniszpályák télen

A teniszjáték egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy az az ember, aki erre rászokott, a legzordabb időjárási viszonyok közepette sem hajlandó róla lemondani. Az éjszakai teniszezést még csak-csak megkönnyíthetjük egy-egy gyengén pislákoló világítótest létesítésével, na de télen, a folyamatos rossz idő és havazás miatt már ennél lényegesen bonyolultabb a helyzet.

Persze mindez nem okoz gondot azokon a területeken (elsősorban Kanada és Grönland ősföldjein), ahol ún. fedett pályák, vagy teniszcsarnokok jöttek létre. Ilyen képződmények egyre nagyobb számban kerülnek elő Nyugat-Európa eddig felfedezetlen síkságain, és - nem túl nagy számban, de - kezdetleges formában immár Kelet-Európában is megtalálhatók.

Ha nincs a közelünkben ilyen objektum, kénytelenek vagyunk magunk gondoskodni arról, hogy télen is teniszezhessünk. Ennek legegyszerűbb módja, hogy - a megjelenésünk okozta átmeneti zavart kihasználva - egy főiskolai tornaterem közepén helyezünk el egy hálót. Piros színű festékkel a vonalakat is meghúzhatjuk, amelyek így könnyen megkülönböztethetők a fehér kosárlabda-, a sárga kézilabda- és a kék vízilabda-vonalaktól. A parkettán létesített teniszpálya óriási előnye, hogy megfelelő előkészítés (mosószeres felmosás és suvickolás) után sehol máshol nem lehet ilyen jól és életveszélyesen elcsúszni.

A másik megoldás a téli teniszínség átvészelésére a sátorverés. Ezt a módszert is az indiánoknak köszönhetjük, mégpedig Elsülő Fakéz irokéz törzsfőnök leleményességének, aki egyébként (apai ágon) a horvát Ivanisevic egyik legismertebb felmenője. A nagyfőnök ugyanis azzal szerette volna megtréfálni a sápadtarcú betolakodókat, hogy megveri őket teniszben. Volt azonban a törzsben egy idős, kissé szenilis varázsló (egy bizonyos Ion Tiriac), aki - mindahányszor Elsülő Fakéz a szervát kezdte volna gyakorolni - esőtáncba fogott, melynek eredményeként hamarosan sosem látott mértékű csapadék öntötte el a pálya területét.

Mivel Fakéz nagyfőnök nem osztotta kései utódja, Disztingválós bácsi nézeteit a tenisz és az eső kapcsolatáról, kidolgozott egy forradalmi módszert az esőteniszre: egy hatalmas sátrat veretett fel a törzs férfitagjaival a teniszpálya fölé. Így Tiriac varázsló által nem zavarva, békésen tudott teniszezni, míg éhen nem halt. Elfelejtett ugyanis kijáratot vágatni a sátor szélén.

Ma már ennél sokkal korszerűbb sátrak fedik a télen egyébként hasznavehetetlen teniszpályákat. Mint minden a földkerekségen, a fűtött sátor feltalálása is egy véletlen eseménynek köszönhető. Egyik reggel ugyanis véletlenül egy neves természettudós érkezett a szabadalmi hivatalba, és bejelentette, hogy harminc év kísérletezés, elméleti és gyakorlati kutatómunka eredményeképpen feltalálta a fűtött teniszpályát. Ma már fontolgatják, hogy a fedettpályás teniszt felveszik a téli olimpiák műsorára.

Hát, kedves olvasó, a mai kor embere immáron minden időben a természeti viszonyok függvényében választhat magának pályaborítást. Leegyszerűsítve  azt is mondhatjuk, hogy van hol teniszeznünk. A következőkben tekintsük át, milyen szabályok szerint kell játszanunk ezt a fantasztikus sportot.

A mai értelemben vett teniszjáték első szabálykönyvei tulajdonképpen egyidősek a könyvnyomtatással. Egyesek szerint, miután presztízsből kinyomtatott egy Bibliát, Guttenberg is teniszkönyvek sokszorosításából élt. A barokk-kori főúri könyvtárszobák legdíszesebb polcain sorakoztak ezek a kötetek, amelyekre ma is méltán lehetünk büszkék.

Az angolszász területeken szokásjogi úton, apáról fiúra öröklődtek a teniszezés alapszabályai, amelyeket a bírósági gyakorlat csiszolt érthetetlenné. John Marshall, az amerikai Legfőbb Teniszpálya főbírája például kimondta az 1803-as Connors vs. Gerulaitis ügyben, hogy "A legősibb brit tradíciókból levezethető, hogy 15 és 30 után 40 következik a számsorban".

Az európai kontinensen Napóleon nevéhez fűződik a tenisz szabályainak kodifikációja. A Code Tennis alapján aztán elkészültek Európa legfontosabb szabálygyűjteményei. Ma már tengernyi, jobbnál jobb kódex áll azok rendelkezésére, akik végképp és teljesen össze akarnak zavarodni.

A Visinszkij-féle szovjet normativista-etatista iskola is sokat tett a játékszabályok kuszaságáért. Óriási jelentőségű a Tuhacsevszkij marsall által kidolgozott "Szovremennij Szovjetszkij Kogyeksz Tyennyisza" c. negyvenkilenc kötetes gyűjtemény, amelyben a szerző a proletárforradalomtól kezdve a sztálini bolsevista hatalomelméleten át eljut egészen a Roland Garros döntőjéig. Főleg a 49. kötetet érdemes elolvasni.

A modern, 20. századi szabálykönyveknek gyakorlatilag a napóleoni kódex óta változatlan a struktúrájuk. Fejezetünk is eszerint építkezik.

3.1. A pálya beosztása

A pálya, akárcsak a biorobot, kicsi apró részekből áll. Mindenekelőtt kettéválasztja a háló, amelynek magassága mindig 0,5 cm-rel meghaladja a nekünk megfelelő mértéket. Tekintve, hogy a hálón található lukakon a labda akadálytalanul át tud haladni, a hálót helyettesíthetjük szárítókötéllel vagy vaskorláttal is, sőt, rutinosabb játékosok az emlékezetükre is hagyatkozhatnak.

A továbbiakban csak az egyik, a napos térfél beosztásáról lesz szó - hiszen a másik az árnyék miatt többnyire nem látszik, ráadásul a legtöbb esetben, a méreteltérésektől eltekintve, akár az előző tükörképének is tekinthető.

A térfél két szélén két folyosó húzódik végig, amelyet a párosjátékosok összeütközésének megnehezítésére helyeztek el a pályán a 18-19. század emberjogi harcosai. A térfél fennmaradó (egyébként nagyobbik) részén található az ún. T-vonal, amely két hasonló méretű kisebb, valamint egy nagyobb részre osztja a területet.

A két kisebb, négyszögletes területet hívják adogatóudvarnak, a fennmaradó rész pedig a játéktér, vagy ismertebb nevén a "senki földje". Természetesen maga a játékos akár a vonalakon kívül is elhelyezkedhet, sőt, amennyiben szólítja a természet, a mellékhelyiségre is kiszaladhat. Ily módon tehát az egész pályának semmi értelme, de hát nincs mit tenni, így alakult ki ez az egész.

Jobb teniszpályák tartozéka mindezeken felül a bírói szék, valamint egy-két gesztenyefa, amelyeknek a termései megtévesztően hasonlítanak a teniszlabdára, csak annál valamivel kisebbek. Igyekezzünk minél terebélyesebb fákat telepíteni a pályák szélére, melynek ágai benyúlnak a játéktér fölé, és így sokkal érdekesebbé teszik a játékot.

3.2. A poén

A poén, pont, vagy megnyert labdamenet a mérkőzés legkisebb egysége. Lényege a következő: az egyik játékos a hálóval párhuzamos, legtávolabbi vonal (ún. alapvonal) mögé áll, és onnan szervál egy iszonyatosan nagyot. Ha az imígyen mozgásba hozott teniszlabda véletlenül a háló másik oldalán, a szerváló játékossal átellenben elhelyezkedő adogatóudvarban pattan le, és az ellenfél nem tudja visszaadni, megvan az első poén. Ilyenkor szokás átordítani a partnernek, hogy a játéka egy nagy semmi, ha pedig tényleg nagyon gyenge játékossal állunk szemben, ne köntörfalazzunk, és mondjuk ki: tizenöt semmi.

3.3. A gém

Mint már a "szervál" kifejezésnél láthattuk, a régi korok embere meglehetősen szegényes fantáziával volt megáldva, és így majdnem minden, a tenisszel kapcsolatos fogalomnak valamilyen állat nevét adta. Így született a "gém" elnevezés is, ami nem mást takar, mint a másik játékos által megnyert poénoknál legalább kettővel több, de minimum négy megnyert poént.

Miután ezt nem elég nehéz észben tartani, az angolok kitalálták, hogy a játékosok számolják a poénokat. Az első poén 15-öt ér (lásd a fenti, ellenfelet becsmérlő szólásmondást), a második ismét 15-öt (ez már 30), a harmadik viszont csak 10-et, hiszen ekkor már fáradt a partner, és méltánytalan lenne megint 15-öt számolni. Így jutunk el 40-ig. Ha az ellenfél még csak 30-nál (vagy annyinál sem) tart, akkor adogathatunk (vagy ha ő szervál, fogadhatunk) a gémért. Ha a következő poén is a miénk, akkor megnyertük a gémet, ami 1-et ér: 1-0.

Régen, amikor még nem volt eredményjelző tábla, ilyenkor ténylegesen egy-egy döglött gémet helyeztek el a játékosok földre kiterített törülközőjén.

Felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha történetesen felváltva nyerik a poénokat a játékosok - vagy netán más, még érthetetlenebb módon, hat lejátszott poén után 40:40 az állás. Na, ilyen esetben terjedt el a Nagy Francia Forradalom idején az a szokás, hogy az egyik - általában a fogadó - játékos bekiabálta, hogy "juice", és elment inni egy narancslevet. A Bourbon-restaurációt követően a francia arisztokraták szándékosan hibásan ejtették ki a rostos gyümölcsital angol nevét ("gyusz"), majd ennek szintén szándékosan hibás írásmódja, a "deuce" is elterjedt.

A narancslé elfogyasztását követően az a teniszező nyeri a gémet, aki sorozatban két poént tud hozni. Ez történhet viccmeséléssel (az ellenfél röhögés miatt feladja a meccset), de akár labdamenetek megnyerésével is.

3.4. A szett

A hagyományos lawn tennis meccsen a 6 db. döglött gémet, valamint az ellenfél által összegyűjtött (ennél kisebb számú) gémtetemeket egy ír szetterrel megetették, majd a kutyát leültették a 6 gémet beszerzett játékos fürdőlepedőjére.

Mondjuk ki: túl egyszerű lenne, ha az a teniszező nyerné a szettert, aki előbb nyer 6 gémet, mint a másik. Nem! Ennél sokkal bonyolultabb szabályt dolgoztak ki a kodifikátorok, ami dogmatikailag azért is megalapozott, mert aki a gémeken belüli számolást meg tudja érteni, az olyan okos, hogy kimondottan lealacsonyító lenne egy ilyen egyszerű pontozási metódus.

Csak akkor lehet ugyanis megnyerni egy szettert - vagy rövidített nevén "szettet", ha legalább kettővel több gémet nyertünk, mint az ellenfél. Mi történik, ha 5-5 döglött gém hever a két törülközőn (ma már ez persze csak képletesen értendő)? Addig kell játszani, amíg meg nem lesz a kétgémnyi különbség: 7-5, vagy valami hasonló.

Ez a megoldás, amellett, hogy nevetségesen primitív, felvetette a szetterek éhen pusztulásának problémáját. Az első világháború után az invalidusok bajnokságán, a kar nélküliek kategóriájában volt ugyanis olyan mérkőzés, ahol három hétig mindenki elvesztette a saját adogatását, mert egyik játékos sem volt képes ütőt fogni az egyébként nem is létező kezébe.

Szegény ír szetterek ezért már fetrengtek az éhségtől, ráadásul sehol a környéken nem volt annyi gém, amennyit a szerencsétlen versenyzők (felváltva) nyertek (ekkor terjedt el, hogy papíron vezetik a mérkőzés állását). Miután néhány újgazdag sznobot leszámítva már egyetlen néző sem volt a pálya szélén, a bajnokság pénzügyi válságba került. Ez 1929-ben a New York-i tőzsde összeomlásához vezetett, így aztán ki kellett valamit találni.

Egy leleményes szakember azt ötölte ki, hogy 6-6 után a következő gémben nem 15-ösével számolnak, hanem egyesével, és az nyer, aki előbb nyer hét poént, de legalább kettővel többet, mint az ellenfele. Ráadásul folyamatosan cserélgetik az adogatást is, nehogy valaki előnybe kerüljön. Ezt a forradalmi módszert a kutyák fetrengésére emlékezve thaiföldi breaktáncnak, vagyis thai break-nek nevezte el a mester. Egy általános iskolai helyesírás-dolgozatnak köszönhetően ma "tie break" az elfogadott írásmód.

A teniszvilág legnagyobb koponyái máig dolgoznak azon, hogy hogyan lehetne elkerülni egy napokig tartó, esetleg 277:275 aránnyal végző tie break-et. Állítólag a Pasteur-intézetben kidolgozták a labdameneten belüli tie break intézményét, amelyet 7:7 állásnál lehetne alkalmazni. Többen javasolják, hogy ilyenkor a játékosok önvédelmi fegyverükkel döntsék el a gém, és egyben a szett sorsát.

Mivel azonban erről még végleges döntés nem született, elégedjünk meg az eddig felvázolt pontozási módszerekkel, amelyek - bár még mindig kissé szegényesek - talán alkalmasak arra, hogy az épeszű embereket egy életre visszatartsák a teniszezéstől.

3.5. A meccs

Botorság lenne azt hinni, hogy az nyeri a mérkőzést, aki megnyeri a szettet. Dehogyis! Hiszen így egyetlen délelőtt le lehetne bonyolítani egy összecsapást, és a nézők hazaérnének ebédre.

A mérkőzés megnyerésére két lehetőség van: az ellenfél feladja a küzdelmet (ez a gyakoribb), vagy valaki két, esetleg (megállapodástól függően) három szettben diadalmaskodik. Így az összecsapás legfeljebb három, illetve öt szettből állhat. Ilyenkor a harmadik (vagy az ötödik) szettet "döntő szettnek" nevezzük.

A döntő szett érdekessége, hogy az angolok nem alkalmazzák benne a tie break szabályát. Idős teniszrajongók áhítattal mesélik, hogy volt olyan meccs, amelyet két sihederkorú ifjú kezdett el a két világháború között, és a döntő szettben 7:6, 6:7, 6:7, 7:6, 3477:3476-os állásnál az idősebb játékos nyolcvankilenc éves korában, végelgyengülés miatt (nyerő állásnál) a mérkőzés feladására kényszerült. A teniszpálya helyén ma egy hatalmas gödör áll, amelynek legalján a győztes játékos talán e könyv megjelenésekor is értetlenül várja az időközben elhalálozott ellenfél második adogatását.

Mint ez utóbbi anekdota is alátámasztja, a teniszezőknek igen jó erőnlétre van szükségük. Ehhez szigorú edzéstervet kell kidolgozni, a következő fejezet útmutatásai szerint.

A lawn tennis ősi sportágát az öt kontinens számos országában mértéktartó becslések szerint többmilliárd játékos űzi. Furcsa mindezek után, hogy a közismert kémiai vegyület, az adenozin-trifoszfát tiszteletére ATP-nek elnevezett világranglistán mégis csupán néhány száz teniszező neve szerepel.

Felmerül a kérdés a tenisz elkötelezett híveinek azon túlnyomó többségében, akik nemhogy pénzt nem kapnak eme tevékenységükért, hanem nekik kell súlyos összegeket fizetniük azért, hogy játszhassanak, hogy hogyan lehet eme áldatlan állapotot megszüntetni. Hogyan lehet kitörni a hobbiteniszezők jelentéktelen tömegéből, és profi játékosként jól megélni a kedvenc szórakozásunkból?

Hát kérem, ez nem egyszerű. Kicsit erősebb kifejezéssel élve: kimondottan nehéz. Tévhit, hogy a siker titka a tehetség. Ez csak kis részben igaz. Ahhoz, hogy nemzetközi szinten is (tenisz)ütőképes játékossá válhassunk, elsősorban két dologra van szükség, ez pedig a következő három: bombasztikus erőnlét, rendíthetetlen kitartás és briliáns technika.

Éppen ezért e sorok írója elkészítette frenetikus edzéstervét mindazoknak, akikbe - mint ahogy őbelé sem - szemernyi tehetség sem szorult. E könyv megírásának elsődleges célja az volt, hogy bebizonyítsuk, az eredendően tehetségtelen, fakezű, nyeszlett hülyékből is lehet világsztár.

Az edzésprogram három fő részből áll: erőnléti és gyorsasági edzés, valamint a legfontosabb, a labdás edzés: az ütéstechnika és az ütőerő végsőkig történő fejlesztése. Aki a fejezet útmutatásai szerint cselekszik - és ennek ellenére életben marad - azelőtt megnyílnak a teniszvilág legcsillogóbb stadionjai, és feleségül veheti Brooke Shieldst!

4.1. Az erőnléti edzés

A jó kondíció, a test és a lélek harmóniája a teniszjáték záloga. Ezt ismerték fel a távolkeleti bölcsek már évszázadokkal ezelőtt. Lebegjen szemünk előtt a nagy konfucionista bölcs, Csang Mi-Háj mondása: az igazi teniszező nem ismer lehetetlent.

Az egyik legismertebb görög játékos és bulvár-zsurnaliszta, Platón Szókratész Filipusszisz már az antik korban arról volt nevezetes, hogy ha valami érdekesebb hadiesemény történt, ő azonnal felkerekedett, és Hellász egész területén elterjesztette a rémhírt. Így tett a marathóni csata után is, de sajnos ezt már nem élte túl.

Hogy ne kövessük Filipusszisz példáját, először is építsük fel a semmiből iszonyatos erejű testünket. A svájci néger bennszülöttek között terjedt el még az őskantonok korában, hogy mindenféle vasszerkezetek közé feküdtek, és ott egymást a legrútabb középkori módszerekkel kínozták. Ilyen eszköz volt a nyújtóágy, de ennek hiányában a vasszűz vagy a kerékbetörés is megtette.

A tortúra legkülönfélébb válfajait végigpróbálva, a tüzes trónuson ülve már érezzük a tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzést: a nyers testi erőt. Ideje ezután az élve megfőzést is kipróbálnunk, amire egy kis északi finnugor nép dolgozott ki egy kiváló módszert. Ők ismerték fel elsőként, hogy az elavult bogrács csupán leves készítésére alkalmas, az erejüket fitogtató őrültek kiszipolyozására nem. Ezért aztán - a spanyol inkvizíció kiváló módszertani ismereteit felhasználva - kifejlesztettek egy speciális kínzókamrát, amelyet szaunának neveztek el.

Egy Koch nevű tudós, akit a tüdőbaj kutatása során betegek hiányában már-már az éhhalál fenyegetett, újabb remek erőfejlesztő metódust ötölt ki. Ez pedig nem volt más, mint az a kézenfekvő rémség, hogy a szaunában frissen megpörkölődött szerencsétleneknek íziben a közeli jeges tóba kellett ugraniuk.

Amennyiben mindezeket az ősi erőnléti próbákat kiálljuk, itt az ideje az edzésprogram felfrissítésének. Immáron emberfeletti erőnket ugyanis oly módon is fejleszthetjük, hogy azzal egyben hasznot hajtunk a társadalomnak. Ennek legszebb példáját az amerikaiak mutatták meg, mégpedig a nagy olajválság idején, a hetvenes években. Ekkor ugyanis az OPEC (mai nevén: APEH) és a nyugati világ ádáz küzdelme eredményeképpen igencsak megcsappant a rendelkezésre álló benzin mennyisége, és kamionok százai maradtak üzemanyag nélkül.

Ekkor terjedt el a kötélhúzás egyik új válfaja, a kamionhúzás, amelyet az Európai Fogorvosok Szövetsége is őszintén ajánl minden ifjú teniszjátékosnak. A foglalkozás lényege ugyanis nem más, minthogy a tréningező versenyző a foga közé kap egy jó erős kötelet, amelynek másik végét a kamion lökhárítójához, vagy más alkalmas részegységéhez rögzítették. Ekkor pedig - és ez a korábbi erőnléti edzések után gyerekjáték - a teniszező minden különösebb gond nélkül el tudja vontatni a járgányt a legközelebbi benzinkútig.

Persze balszerencsénk van, ha a kamion ragaszkodik valamely meghatározott töltőállomáshoz - a márkahűség ilyetén megnyilvánulásai esetén előfordulhat, hogy egészen a nyugati partig el kell húznunk csekélyke vontatmányunkat. Ez történt Jim Courier, egy közepes tehetségű baseball-játékos esetében, aki floridai otthonából egészen a wyomingi Sam Jackson & Co. benkinkútig vonszolt egy nyerges vontatót. Nem csoda, hogy a kimerítő út után méltán érezte úgy, hogy ideje megpróbálkozni a tenisszel, és az sem meglepő, hogy röviddel az esetet követően már ő állt a világranglista élén.

4.2. A gyorsasági edzés

Mit ér a kirobbanó izomerő, az elszántság és a kitartás akkor, ha mindehhez lomhaság, lajhárság társul? Fabatkát sem. Alapvető fontosságú, hogy a különböző önsanyargatásokat túlélő, és immáron atomszerű kondícióval rendelkező játékos robbanékony és gyors legyen.

Teller Ede, a második világháború előtti Davis-kupa küzdelmek legendás hőse volt az első, aki az atomerő és a robbanékonyság ötvözésével komolyan próbálkozott. A Hiroshimában és Nagasakiban 1945. augusztusában az USA és Japán részvételével lezajlott kupadöntő - hála az idős mesternek - elsöprő amerikai győzelemmel zárult.

Tanuljunk hát elődeinktől, és irány a sportpálya - kezdődjék a futóedzés. Elengedhetetlenül fontos a rövidebb távok begyakorlása, hiszen maga a teniszpálya sem túlzottan nagy kiterjedésű, és nemigen szokás rajta egyfolytában többszáz métert rohangálni. 1988-ban a szintén amerikai Ben Johnson talált egy remek orvosságot a lomhaság szörnyű kórjára - kövessük a kiváló játékos példáját, és rendkívüli teljesítményekre leszünk rövidtávon képesek. De vigyázzunk, ne túlozzuk el a gyorsasági edzés eme fajtáját, nehogy úgy járjunk, mint Johnson honfitársa, Mike Tyson, akinek nem maradt elég ereje ahhoz, hogy egy, a szállodai szobájába éjfélkor egy szál hálóingben belibbenő gyakorló prostituálttal elbánjon.

A rövidtávú futás, esetleg gátfutás mellett a hosszútávfutás és a véraláfutás sem kevésbé fontos. Egy méltatlanul elfeledett és mellőzött, kiváló magyar edző a gyors távfutásnak egy igen megerőltető, és éppen ezért rendkívül hasznos módozatát dolgozta ki. Ennek a lényege, hogy lábujjhegyre kell emelkednünk, és úgy menekülnünk egy felbőszített, sebzett vaddisznó elől, hogy eközben a sarkunk egy pillanatra sem érheti a földet.

Bár magát a módszert a nyolcvanas években a budai Pénzügyőr-pályán fejlesztette ki egy lánglelkű sportoktató, a magyar történelemben már több száz évvel korábbról felfedezhetjük a vaddisznó elleni menekülés, mint remek futóedzés-variáció első megnyilvánulásait. Persze csak a legrátermettebb, leginkább elszánt versenyzők maradhatnak talpon, azaz lábujjhegyen - nem véletlen, hogy az egyébként bátorságáról és labdabiztosságáról közismert Zrínyi Miklós éppen egy ilyen edzésprogram teljesítése közben vesztette életét.

Gyorsaságunkat persze sok más módon is fejleszthetjük. Céltudatos játékosok megpróbálkozhatnak az afrikai szavannán a vaddisznók távoli rokonai, az oroszlánok elől menekülni - hiszen így fejlődött ki a világszínvonalú kenyai hosszútávfutás. Az igazán profi teniszező azonban nem áll meg ilyen egyszerű edzésprogramnál. New York és Chicago sötét negyedeinek lakói dolgozták ki a "pénzt vagy életet" fantázianevű futótréninget, melynek során alkalmi edzők csőre töltött fegyverrel üldözik a vállalkozó kedvű versenyzőket.

Aki mindezt az edzéstervet könnyedén teljesíti, és egyetlen végtagját vagy egyéb testrészét sem veszíti el, végre belevághat a teniszedzés legérdekesebb részébe, a labdás edzésbe.

4.3. A labdás tréning

Amikor már izomzatunk megközelíti az X-akták félelmetes bélféregemberének rettenthetetlen húskötegeit - legalábbis nyálkában -, gyorsaságunk pedig alkalmassá tesz arra, hogy akár hátrafelé menet is megelőzzünk az országúton bármely mezőgazdasági munkagépet, végre elmondhatjuk: kondicionálisan predesztináltak vagyunk belemélyedni a tenisz rejtelmeibe. Fogjunk a kezünkbe ütőt és labdát, és irány a sporttelep!

Mindenekelőtt győződjünk meg róla, hogy valóban teniszütőt és teniszlabdát vittünk magunkkal. Az ütőt furcsa ovális alakjáról és közepesen hosszú, faág vastagságú nyeléről ismerhetjük fel - feltéve, hogy megfelelő fantomkép is a rendelkezésünkre áll. A labda beazonosítása már nehezebb feladat, hiszen önmagában az alakja ebben nem nyújt megfelelő támpontot. Színről, szagról, tapintásról, és főleg a dobozán lévő hatalmas "tennis balls" feliratról azonban rutinosabb játékosok már könnyebben felismerhetik.

A labdás edzés első eleme a labda pattogtatása - ennek fortélyait egy néhány éves amerikai ösztöndíj keretében lehet tökéletesen elsajátítani. Az egykoron ígéretes tehetségnek induló ifjú teniszező, Michael Jordan például az edzés ezen pontján megrekedt, és a mai napig nem tudott rajta túljutni. Ma már ő is a Labdapattogtatók Nemzeti Szövetségének, népszerű helyi rövidítéssel NBA-nek az igazolt játékosa. Az ő játékuk érdekessége egyébként, hogy amikor megunják a labda pattogtatását, azt a szemétkosárba helyezik. Nevezett Jordan ráadásul mindezt néha magasra felugorva, rendkívüli agresszivitással teszi.

Mi azonban ennél többre vagyunk hivatottak, minket várnak a nagy teniszversenyek. Így a pattogtatós edzésen túllépve, irány a falazás. Ennek a lényege, hogy egy igen magas betonfal elé állunk, és az ütő segítségével hozzávágjuk a labdát, amely a fizika szabályai szerint feltehetőleg visszapattan, és így annak mi ismét lendületet adhatunk. Az edzés élvezetességét mi sem példázza jobban, minthogy a távoli Pakisztánban ennek óriási rituális kultusza van, és a teniszedzés eme kezdeti szakából is külön sportág fejlődött ki. Ennek sokáig nem volt önálló elnevezése, mígnem egy nemzetközi kongresszuson az egyik résztvevő hatalmasat tüsszentett. Azóta nevezik squashnak.

A falazós edzést követheti az adogatógép. Ennek még mindig megvan az az óriási előnye a labdás edzés későbbi szakaszaival szemben, hogy nincs partner, aki folyamatos izgés-mozgásával idegesítene bennünket. Az adogatógép egy nagyon kedves mesterséges intelligencia. Egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága, hogy a térfél bármely részére is menekülünk, szinte tökéletes pontossággal talál minket fejbe.

Amikor már az adogatógéppel, ismertebb nevén automata edzővel is megfelelően tudunk játszani, behívhatjuk a pályára a közeli kocsmában unatkozó ún. húsvér-edzőt. A teniszedzők közismert tulajdonsága, hogy idegenkednek a náluk gyengébb játékosoktól, és ezt meglehetősen udvariatlan megjegyzésekkel az edzés közben ki is mutatják. Oda se neki - ne hagyjuk magunkat, és igyekezzünk a tréner mondásainál is obszcénebb káromkodásokkal kitűnni. Szerencsés esetben ilyenkor hosszabb időre kitiltanak bennünket a világ összes teniszpályájáról. Ha mégsem így történne: elérkeztünk a teniszedzés csúcspontjára.

Ennek a neve: edzőmérkőzés. A lényege nem más, minthogy az edzőnk a környék legjobb játékosát béreli fel ellenünk, és a barátaival több láda sörben fogad a vereségünkre. Végre alkalmunk nyílik tehát bizonyítani ügyességünket, rátermettségünket. Egy valamire azért érdemes odafigyelni: nem tanácsos megnyerni a mérkőzést, mivel az edzők sosem látott dühkitörésekre képesek a hasonló fogadások elvesztése esetén.

Megnyugtatásul persze azért álljon itt egy egzakt statisztikai adat: a teniszjáték elmúlt háromezer évében mindössze kétszer fordult elő, hogy a tanítvány megnyerte élete első edzőmérkőzését. Egyszer egy ausztrál bennszülött győzött le egy Rafter nevű kengurut, egyszer pedig egy Goran nevű fiatal horvát versenyző 300 km/h-s szervával az első gémben halálra sebezte szerb edzőpartnerét, a vérre menő küzdelmeiről ismert Szlobodan Zsivojinomilosevicset.

Későbbi edzőmérkőzéseken már mi is elérhetünk hasonlóan kiváló eredményeket - ha másként nem, hát az ellenfél folyamatos zaklatásával, fizikai és pszichikai terrorral, esetleg konkrét élet és testi épség elleni bűncselekmények elkövetésével az ellenfél vagy közeli hozzátartozói sérelmére. Az edzőmérkőzéseken kivívott siker és elismerés pedig okkal buzdít fel minket, és bátorítja fel edzőnket is, hogy benevezzünk a versenyre. A versenyzés azonban speciális odafigyelést, különleges felkészülést, és minden eddiginél több odaadást és helytállást követel...

A századforduló tájékán, a boldog békeidők legszebbikében éldegélt Franciaországban egy neves arisztokrata, bizonyos De Coubertin báró, aki arról volt nevezetes, hogy régi kollégáját, Münchhausen bárót szerette volna legyőzni nagyotmondásban. Sokáig hasztalan próbálkozott a derék öreg olyan történetekkel, minthogy egy vállról indítható rakéta robbanótöltetébe kapaszkodva repült a Marsra, vagy hogy egy vakondok járatán keresztül, a Föld belsején áthatolva jutott el Új-Zélandra. Ezeket a történeteket mindenki elhitte neki, olyan meggyőzően tudott füllenteni. Egyszer aztán valami olyat mondott, amit máig a legálszentebb, leggusztustalanabb hazugság megtisztelő elnevezéssel illetnek hozzáértő körökben: „a sportban nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”.

Szerény könyvünk kedves olvasója azonban vésse észbe, hogy mindaz, amit eddig leírtunk, semmit sem ér, ha teniszezői pályafutásunkat nem koronázzuk meg a négy Grand Slam-verseny trófeájával, végül pedig az ATP-világbajnokság megnyerésével, amelyet idén Frankfurt, München és Hannover után végre méltó helyen, Sonderangebot an der Donauban, egy tizenöt lakosú bajorországi falucskában rendeznek.

Természetesen a kezdő versenyző elsőként nem itt, hanem egy alacsonyabb nívójú versenyen teheti próbára nehéz munkával összegyűjtött erejét.

5.1. A Challenger-verseny

Az edzőmérkőzések, majd kisebb jelentőségű helyi versenyek megnyerésével önbizalmat szerzett játékos – egy kisebb bankfiók, esetleg takarékszövetkezeti kirendeltség kirablását követően – benevezhet élete első nemzetközi bajnokságára, egy ún. Challenger-versenyre.

Az első ilyen tornát a nyolcvanas évek közepén rendezték, amikor néhány teniszjátékos télies szerelésbe (szakkifejezéssel: „szkafanderbe”) öltözött, beszállt egy repülőgépre emlékeztető, ezüstszürke színű tákolmányba, amelyet a hátuljánál begyújtottak, és a levegőbe emelkedett. Nem sokkal a felszállást követően az alkalmatosság felrobbant, és kicsi részekre bomolva a közeli óceánban landolt.

Bár az első ilyen versenyen technikai okok miatt elmaradt az eredményhirdetés, és a résztvevők elhalálozása miatt máig homály fedi a győztes kilétét, azóta is gyakran rendeznek hasonló tornákat.

Kezdő játékosunknak mégis azt javasoljuk, kerülje a versenyzés eme kezdetleges formáját, mivel a Challenger-versenyek érdekessége, hogy legalább négy helyszínen kell megnyerni a helyi kupát, majd győzni kell az ún. „mesterversenyen” is, és amennyiben a párost és a versenyzáró banketten rendezett tekebajnokságot is megnyerjük, akkor kapunk annyi ATP-pontot, mintha egy ATP-verseny selejtezőjének első fordulójában sérülés miatt feladtuk volna a küzdelmet.

5.2. Az ATP-verseny

A teniszversenyek magasabb szintjét képezik az ATP-versenyek, amelyeket – mint az az előző példából is jól kitűnik – feladni is érdemesebb, mint egy Challenger-versenyen elindulni. Ráadásul Challenger már zuhant le, ATP még soha.

A verseny maga egy ún. selejtezővel indul, ahol a már említett ranglistán nem elég előkelő helyen jegyzett ifjú reménységek vetélkednek a főtáblára kerülés jogáért. A selejtező rendkívül fárasztó, és többnyire a versenyt megelőző hét végén, szombat és vasárnap zajlik. Amennyiben a szombati napra nem izraeli versenyzőt sorsolnak ellenfélként, nem érdemes a selejtezővel próbálkozni, mert még ha fel is jutunk a főtáblára, akkor is úgy kifáradunk a selejtezők során, hogy aligha lesz esélyünk a kipihent, és lehetőség szerint első vagy második helyen kiemelt első fordulós ellenfél ellen eredménnyel szerepelni.

Ezért aztán a főtáblára kerülés egyszerűbb és hatékonyabb módozatait érdemes kidolgozni. E sorok írója két, garantáltan kipróbált és bevált módszert fejlesztett ki az ATP-versenyen történő elindulásra.

Az egyik ilyen lehetőség, hogy a szálloda konyhájába belopódzva valamilyen enyhe méreganyagot juttatunk az első harminckét helyen jegyzett játékos vacsorájába, akik így betegség miatt visszalépnek a versenytől. Ennek előnye, hogy a versenyigazgatóság azt fogja hinni, hogy csak kitalálták a betegséget, és a nevetséges pénzdíj miatt vonták vissza indulási szándékukat, ezért aztán néhány következő versenytől is el fogják őket tiltani. A kiesett játékosok helyén könnyedén feljutunk a főtáblára, és onnan már egyenes az út a győzelemig (feltéve, ha van még raktáron a korábban sikerrel alkalmazott méregből).

A másik lehetőség a versenyen való indulásra a versenyigazgatóság megvesztegetéséből áll. Ezt érdemes a szponzorunkra bízni, aki reklámtollakkal, menedzsernaptárral, netán robbanószivarral vagy műkutyakakával örvendezteti meg a direktorokat, akik boldogan ajánlják fel a „wild card”-ot, csak hagyjuk már őket békén.

A wild card jelentése vadkártya, és a tőkés récéhez hasonlóan a vadkacsák családjához tartozik. Szokták szabadkártyának, esetleg VGA-kártyának is fordítani. A lényege, hogy néhány, a rendezőség által preferált versenyző indulási jogot kap a főtáblán annak ellenére, hogy ATP-pontszáma alapján még egy izlandi járási pingpong-bajnokságon is előselejtezőt kellene játszania.

Általában nagynevű régi bajnokok, ifjú hazai reménységek, valamint a versenyigazgatók unokaöccsei szoktak ilyen módon lehetőséget kapni. Ehhez a díszes társasághoz csatlakozhatunk némi korrupció segítségével, mint azt az előzőekben vázoltuk.

Ezek után maga a verseny formaság csupán, hiszen ellenfeleinkkel tisztességes, sportszerű eszközökkel (regressziós hipnózis alkalmazása meccs közben, fenyegető levelek írása, gyermekek és más hozzátartozók elrablása és megkínzása, stb.) is könnyen elbánhatunk.

A bajnokság megnyerése nem csekély pénzdíjjal jár, és jó esetben a rendezők megvesztegetése során felhasznált apró szuveníreket is visszakapjuk tárgyjutalom formájában.

5.3. A Grand Slam versenyek

Megfelelő számú ATP-verseny megnyerésével (főleg a felhasznált eszközök miatt) olyan rémséges hírnevet szerezhetünk, hogy nevünknek már puszta feltűnése a nevezési listán is visszalépésre készteti a kevésbé elszánt versenyzőtársakat.

Van azonban négy olyan bajnokság az évben, amelyre a többiek is különleges figyelmet fordítanak. Ezeket nevezik összefoglaló néven Grand Slam-nek, egy feketelábú indián törzsfőnök dicső emlékére. Az első ilyen tornát Ausztráliában rendezik, hagyományosan januárban.

A téli időjárásra érdemes jóelőre felkészülni, és irhabundát, kétujjas kesztyűt és sísapkát is csomagolni az útra, mivel ezidőtájt Melbourne-ben (a verseny színhelyén) az átlagos hőmérséklet alig haladja meg a pálya talajszintjén a +55 Celsius fokot. A téli ruházat másokra történő ráerőltetésével szerencsés esetben ellenfeleink az első néhány fordulóban hőgutát kapnak, így játék nélkül (j. n.) bennünket nyilvánítanak tornagyőztessé – legfeljebb oda nem illő öltözetünk (fürdőgatya, hölgyeknél monokini) miatt szabnak ki ránk egy kisebb pénzbírságot, néhány tízezer dollárt.

A sorozat következő állomása Párizs, a híres Roland Garros stadion salakja. Hasznos erre a versenyre is jóelőre felkészülni, testben, lélekben és egyéb módon egyaránt. A salakot ukrán kollégánk, Andrej Megvegyed bevonásával a Kijev melletti barátságos kisvárosból, Csernobilből származó radioaktív homokra cserélve itt is hamar megszabadulhatunk ellenlábasainktól (ráadásul örökre). Amikor pedig ránk kerül a sor, pusztán jótékonysági célból egy közeli általános iskola sportpályáján játsszuk le a meccset Andrejjel, amelynek az eredményét könnyen befolyásolhatjuk ellenfelünk volt barátnőjének, a jónevű német játékos és háztartásigép-gyártó, Anke Hoovernek a stadionban történő megjelenésével. Ettől ukrán barátunk olyan ideges lesz, hogy minden további erőfeszítés nélkül megnyerjük életünk második Grand Slam-versenyét is.

A két rangos trófeával felszerelkezve irány a napfényes London, ahol a harmadik tornát rendezik. Itteni szereplésünk kudarcba fulladhat, ha nem vesszük igénybe menedzserünk – egyben a néhai amerikai elnök és jelenlegi főváros kissé lebarnult köbükunokája -, Malivai Washington segítségét. A menedzser ugyanis kiterjedt ismeretségekkel rendelkezik Afrikában, és ingyen-repülőjeggyel, VIP-belépőkkel és más tisztességtelen módon Londonba csábítja távoli rokonait, a pigmeus esőcsinálókat. Az ő megfelelő működésük eredménye abban fog megnyilvánulni, hogy a zord időjárás miatt az idei wimbledoni bajnokság elmarad.

Ha pechünk van, és éppen szökőévet írunk, a negyedik Grand Slam-versenyt, a könnyen megtanulható nevű US Opent (ejtsd: júeszópen) egy jelentéktelen nyári bajnokság, az ún. olimpia előzi meg. Az olimpia jellegzetessége, hogy több hetes gürcölés után se pénzt, se ATP-pontot, se dicsőséget nem szerzünk rajta, mert garantáltan egy addig senki által nem ismert versenyző fogja megnyerni, aki (mint pl. a csehszlovák Mecir) később a nevét egy „a” betűvel kiegészítve, sportágat  változtatva (ökölvívás) egykori hazájának egyik utódállamában miniszterelnökként fejezi be pályafutását.

Felejtsük is gyorsan el az olimpiát, és koncentráljunk a legprofibb profi versenyre, a már említett US Openre. Itt ismét összegyűlik a teniszvilág krémje, hogy összemérje velünk a tudását. Persze ekkor már régen mi állunk a világranglista élén, hiszen az ukrán kollégát leszámítva minden valamirevaló játékos megsérült, meghalt, vagy legalábbis eltiltották. Ilyenkor érdemes névtelen levelet írni, és felhívni a figyelmet a Roland Garroson történt visszaélésekre, az ukrán salakanyag felhasználásra. Nem meglepő, hogy a gyanú az egyetlen valamirevaló ellenfélre, Megvegyed barátunkra terelődik, aki karrierjét egy Arizona-állambeli siralomházban fogja végezni, a villamosszék rejtélyes meghibásodása miatt.

Ezzel az idényt nem csupán tényleges, hanem erkölcsi győztesként is mi zárhatjuk, hiszen Wimbledon versenynaptárból való törlése miatt mindhárom Grand Slam-verseny győzteseként a tömérdek ATP-pont mellett egyetlen talpon maradt játékosként a nemzetközi szövetség fair play díját is kiérdemeltük becsületes helytállásunkért.

Az évvégi ATP-világbajnokság és a Grand Slam Kupa megnyerése ezek után – egyéb résztvevők hiányában – gyerekjáték.

Minden teniszező pályafutásának legszebb mozzanata a visszavonulás bejelentése. 

Ezt érdemes év közben megtenni, lehetőleg egy fáradságos Davis-kupa mérkőzés előtt, kellően demoralizálva csapatunkat, hogy annál jobban kitűnjünk közülük lelkierőnkkel és kitartásunkkal. 

A jobbak többször is visszavonják visszavonulási szándékukat, majd ismét megszellőztetik azt a bulvársajtóban, ezzel lázban tartva a hozzáértő közönség népes táborát. 

Amikor már a lerágott csont kategóriájába kezdünk tartozni, érdemes magánéleti problémáinkkal magunkra terelni a figyelmet. Ennek jó példáját szolgáltatja Monica Windy, ismert floridai telefonos szexkisasszony és műkedvelő teniszező, akinek a hátát egy túlbuzgó hamburgi pincér a vállalkozói páholyt a pályától elválasztó korláton átbukfencezve a tortaszeletelő késsel megkarcintotta. Ezzel nemcsak az újságoknak szolgált kiváló témával, hanem görnyedt háttal, de emelt fővel vonulhatott úgy vissza, hogy egy éven keresztül a teniszpálya közelébe se ment, mégis első helyen állt a ranglistán.

Még érdekesebb Ágassy András, magyar származású iráni sah és divatkreátor esete, aki idősebb, de még mindig csinos filmszínésznők pálya melletti felvonultatásával kereste kenyerét éveken át, majd amikor eme cirkuszi produkciója iránt a közönség érdeklődése alábbhagyott, jobb híján megnyerte a wimbledoni bajnokságot.

Legalább ilyen körítések kellenek ahhoz, hogy úgy vonuljunk vissza, hogy évekkel az eset után is rólunk beszéljen mindenki.

6.1 Veterán bajnokságok és bemutatók

Pályafutásunk befejeztével anyagi helyzetünket stabilizálandó, érdemes alsónadrágok és atlétatrikók gyártásába kezdenünk. Ha ezen a területen nem járunk sikerrel, fogjunk a kezünkbe faütőt, és essünk ki az összes ATP-verseny első fordulójában – így nagy mulatságot szerzünk a csak miattunk jegyet vásárolt több ezer embernek, akik napokig ostromolják majd a versenyigazgatóságot, később pedig öltözőnket és monacói villánk testőrségét a jegyárak visszatérítéséért és kártérítésért.

A rengeteg felszabaduló időnk hasznos eltöltésének mégis a legjobb módja a veteránbajnokságokon való indulás. Ezeknek a versenyeknek a sajátossága, hogy általában harminckét jópofa öreg bácsi indul rajtuk, és mindig Connors nyer.

Ez persze hamar unalmassá válik, így vállalhatjuk, hogy bemutatókon népszerűsítjük kedvenc sportágunkat, a siklóernyőzést.

Esetleg teniszezhetünk is.

6.2. Vállalkozások

A korábban felhalmozott iszonyatos szellemi és likvid tőkénket a magas inflációs ráta figyelembe vételével nem árt jól működő vállalkozásokba konvertálnunk. Részvényvásárlásokkal, tőkepiaci spekulációkkal és határidős devizaügyletekkel hamar nagy hírnévre tehetünk szert. Egy másik veterán játékos, Soros György hasonló módszerekkel tett tönkre tizenkét délkelet-ázsiai országot, ami a korábban megszokott teniszversenyek monotóniája után mindenképpen érdekes és hasznos szórakozás (főleg, ha tevékenységünket éhínség és véres polgárháborúk kirobbanása kíséri).

Aki azonban nem szeret biztosra menni, és kedveli az igazi kihívásokat, a tényleges kockázatot, saját vállalkozásba foghat. Ehhez kérhetjük közgazdászok, marketing-szakemberek hozzáértő segítségét, de ennél is jobban tesszük, ha megmaradunk a kaptafánál, és azzal foglalkozunk, amihez nem értünk: a tenisszel.

Nyissuk hát meg saját tenisziskolánkat, ahol a földkerekség legszínvonalasabb edzésprogramját a világ legrátermettebb edzőivel vihetjük sikerre, és fiatal tehetségek egész sorát indíthatjuk el a hírnév, a gazdagság és a pompa viszontagságos útjain.

6.3. Emlékiratok

Ha pedig mindezen próbálkozásaink kudarcba fulladtak, nem maradt más hátra, minthogy összeszedjük gondolatainkat, azokat formába öntjük, és megpróbáljuk azokat a könyvnyomtatás évszázados technológiáját felhasználva átadni az érdeklődőknek.

Magam is így tettem.

John Bengtsson